Búcsú - Mindent köszönök!!!

Nem hittem volna, hogy elérkezik ez a nap is. Nem vagyok valami búcsúzós típus, ezért próbálom rövidre fogni. Még egyszer köszönöm annak aki velem tartott, és végig követte Elie életét. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi embert fog érdekelni az irományom.
Higgyétek el, minden egyes részt lelkesen körmöltem, és széles mosoly ült ki az arcomra ahogy megláttam egy-egy hozzászólást, pipát, feliratkozót vagy chat -en történő vélemény nyilvánítást.
Hálás vagyok nektek, hogy végig tudtam ezt csinálni, hiszen olvasói motiváció nélkül eszem ágában se lett volna folytatnom. Számtalanszor éreztem, úgy, hogy abba fogom hagyni, mégsem tettem, így most eszméletlenül büszke vagyok magamra. Kaptam ugyan hideget-meleget. Volt amit építő jellegű kritikának fogtam fel, volt amit sértésnek. Ennek ellenére köszönöm szépen a kritikákat, és természetesen a minden alkalommal, szerintem gyönyörűre sikeredett design-okat.

A blog folyamán változó volt a feliratkozók száma, jelenleg 39-en vagytok, ami persze nem jelenti azt, hogy ezentúl tilos feliratkozni.
Összesen 76 komment érkezett (ami szintén változhat)
Az oldalmegjelenítések számlálója több mint 20 800-ra pörgött fel.
Több mint húsz kritikát kaptam.
Viszonylag sok versenyen vettem részt, ahol sokszor a dobogóra állhattam.
Egy interjú készült velem, és egy különkiadást tettem közzé (karácsonyi)
Néhány díjat is kaptam, amiből sokat nem tettem ki, mivel a 11 dolog magamról, kérdéseket és ehhez hasonlókat nem tolerálok.
A blogon 38 bejegyzés jelent meg. Ebből 27 fejezet, prológus, epilógus és 9 egyéb.
Legtöbben a szereplőket nézték meg.
A blog trailere saját készítésű.
Rengeteg html kódot használtam fel, amiért hálás vagyok a kritikás blogoknak, legfőképpen a khyira-grafika oldalának ahonnan kedvenc kódjaim származnak.

Még egyszer köszönök mindent.

És akkor dobpergés:

Epilógus

Íme elérkeztem ehhez is. Köszönöm, hogy velem voltatok.

*Elie szemszöge*

Könnyek szöktek a szemembe, ahogy belegondoltam, hogy ezentúl tényleg nincs senkim. Főleg miután Matt -től is "elbúcsúztam".

Viszonylag gyorsan baktattam a kórház felé. Hamarosan indulnom kellett a repülőre.

Mikor azonban a bejárathoz értem, szörnyű gondolat siklott végig az agyamon és onnantól eszem ágába sem volt bemenni a bőröndömért.

Futólépésben indultam meg a lakásom felé.

- Mindenkitől elbúcsúztam. –vettem egy nagy levegőt a házunkhoz érve. Kicsit el is mosolyodtam, mikor kitapogattam a lépcső korlátját.

- Rendben Gucci... Neked most itt kell maradnod. –kapcsoltam a pórázt a lépcső korlátjához. –Gucci, én nagyon szeretlek, és szeretni is foglak. Köszönöm, hogy ennyi szeretetet kaptam tőled és, hogy hűséges társam voltál. Sose fogom tudni meghálálni, de nagyon köszönöm. –nyomtam egy puszit a kutya homlokára.

Miután még egyszer végiggondoltam a történteket, felrohantam a lakásba, és a konyha szekrényből elővettem egy üveg vodkát. Alaposan meghúztam és immáron mámorosan egy fiókból elővettem a régi diktafont. Legszívesebben írtam volna, de ez vakon nem megy.

„Drága anya és többiek!

Higgyétek, el így lesz a legjobb. Nekem itt nincs senki és engem odafönt már várnak.

Anya, és James! Nem haragszom rátok, legyetek boldogok.

Adam, te úgyszintén.

Anya, kérlek... Igyekezz, hogy José, ne nagyon tudja meg a dolgokat. Se azt, hogy meghaltam, sőt a terhességet se.

Köszönök mindenkinek mindent. Ég áldjon benneteket.”


Mosolyogva cammogtam be a fürdőszobába, ahol megnyíttam a csapot és langyos vizet engedtem a kádba. Ezután kinyitottam a tükörszekrénykét, és elővettem egy zsilettet. Mindezt nyugodtan és mosolyogva.

- Ég áldjon mindenkit! –suttogtam utoljára, majd rezzenéstelen arccal végig húztam a pengét a csuklómon. Egyáltalán nem éreztem semmit, így mégegyszer megvágtam magam. Az éles tárgy simán siklott végig a bőrömön, megsértve az ütőeremet. Kicsit megszédültem ugyan, de épp bele tudtam feküdni a félig telt kádba. Ruhámat nem vettem le, így a nedves, laza anyag rátapadt a bőrömre. A kádban ülve még néhányszor megvágtam magam, de hamarosan kellemes bizsergést kezdtem érezni. Ujjaim közül kiesett a penge, és lehunytam a szememet. Szédülni kezdtem és gyorsabban dobogott a szívem. Úgy éreztem millió hangyaszerű rovar mászik végig a testemen, mégis kellemes volt. Kezdtem elveszteni a tudatomat. –Ég áldjon mind... –próbáltam kimondani még egyszer, de abban a pillanatban mintha elvágtak volna a világtól.

Repülni kezdetm. Magasra, egyre magasabbra.
Elmében megjelent egy fényes ajtó, ami hamarosan ki is nyílt. A szikrázó fényességben egyszer csak megjelent egy emberi alak, aki egy gügyögő csemetét tartott a karjában.

- Szia Eile! Már vártalak. –suttogta az ismerős férfi hang. –Gyere kislányom! Nézd, ő itt a fiad.

- Apa! – kiáltottam boldogan és közeledni kezdtem. Hamarosan elértem az ajtót, és könnyedén átléptem a túlvilágra.

27. Fejezet - Ég áldjon benneteket!

Szóval végre elérkeztünk az utolsó részhez, ami után már csak egy epilógus és remélhetőleg néhány búcsú szó (ha sikerül összekaparni őket) következik.
Nagyon köszönöm Bianka Rehó-nak aki segített átnézni ezt  fejezetet, idő szűkében.
Remélem sikerült megfelelni az elvárásaitoknak, és összehoztam egy izgalmas, érdekes, szomorú történetet.
Jó olvasást kívánok az utolsó részhez!

Elie szemszöge*

/Másnap hajnal/

- Jó reggelt. –markoltam bele Gucci dús bundájába, aki megnyalva arcomat, ébresztett fel. Magamat is megleptem, de a tegnapi szörnyű éjjelem után, mosollyal arcomon keltem ki ágyamból. Erősnek és sebezhetetlennek éreztem magam. A reggeli teendők elvégzése után tettre készen indultam a kórházba, Guccival a jobbomon. - Gucci, drága! Lenne egy kérésem. –mondtam az ajtóban állva, a kulcslyukat tapogatva. –Tudom, hogy ezt nem csak így vaktában kellene, de kérlek… Ha már nem leszek… Szóval ha meghalok, vigyázz anyura, oké? –mosolyogtam. Kicsit talán megbolondultam. Nem hiszem, hogy más ember is ilyen boldognak érezné magát a halála előtt. Jobban belegondolva, úgy éreztem, hogy már semmit sem ér az életem és nem lesz nehéz itt hagyni ezt a világot.

Hamarosan a kórházba érve, anyu szobája felé vettem az irányt. - Szép jó reggelt! –nyitottam ki az ajtót. Biztosra vettem, hogy már nem alszik. - Szia, Elie! –suttogta anyu, velem ellentétben szomorúan. Hangja gyengének és bánatosnak tűnt. Valószínűleg sírhatott. - Anyu, nyugodj meg rendben? Hidd el, minden rendben lesz. Elmegyek, pár hét múlva vissza jövök, épen és egészségesen. Ráadásul látni is fogok, oké? –mosolyogtam, bár torkomon óriási gombóc foglalt helyet. Összeszorult a szívem, de próbáltam leplezni kétségeimet. Helyet foglalva az ágy melletti széken, megfogtam anyu kezét és alaposan megszorítottam. –Szeretlek. - Vigyázz magadra, rendben? Mikor indulsz? - Hamarosan. –mondtam, halvány, mégis biztató mosolyt erőltetve arcomra.

- Drágám! –csattant a kilincs és robbant be rajta egy férfi, ismerős hanggal. Mr. Balke. Drágám? - Ööö… Szia James! –vágtam meglepődött arcot a „Drágám” hallatán. - Ó… Szia Elie! –kapkodott levegő után Blake. Nagyon zavart volt. Belegondoltam a hallottakba, mire a hideg kezdett futkosni a hátamon. - Drágám? – nyeltem nagyot, mivel fejemben millió kérdőjel kavargott. –Ti együtt vagytok? - Elie, kicsim... –markolta meg a kézfejemet anyu. - Anyu, ti együtt vagytok? –pattantam fel ülőhelyzetemből, majd még valami eszembe jutott. – Anya, te emlékszel James-re? - Igen és igen. Ő az egyetlen akire emlékszem. –motyogta anyu. Éreztem, hogy a sírás szélén áll. –Elie, ne haragudj... - De.. De, mióta? –pihegtem, mivel alig kaptam levegőt. Szívem mindenáron ki akart szakadni a helyéről. - Elie, ez nem lényeges. –csatlakozott a párbeszédhez James is. –Néhány hónapja. – tette hozzá végül. - Néhány hónapja? Az mégis mennyi? –dühöngtem elvakultan. Vérem teljesen felpezsdült a dühtől. –Anya, ezt nem mondod komolyan, ugye? –sziszegtem miután nem érkezett válasz. –Te megcsaltad apát? –Ordítottam el magam. Válasz nem érkezett. - Elie, kérlek ne haragudj... Én nem így akartam. –hadarta anyu. Hangjából sírás tükröződött. – Elie, ne! - Tehát James, nem is nekem udvarolt... Csak jóban akart lenni velem. És a névtelen üzenet? Matt... –suttogtam alig hallhatóan. - Elie... Kérlek ne haragudj ránk. –lépett közelebb Blake, kezét a vállamra helyezve. - Hagyjon engem békén! –rántottam el magam. Rendben. –vettem végül nagy levegőt, és letöröltem a könnyeimet. Igyekeztem spontán és természetesen megszólalni, ami nagyon nehezemre esett. - Nem. Nem haragszom. És most mennem kell. Szeretlek anya. Anya, ha valami nem baj történne... Szóval, legyetek boldogok! –bólintottam, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Könnyeimmel küszködve át is öleltem, majd hosszú másodpercekig így maradtunk. - Minden rendben lesz, Elie. –zokogott anyu is. –Szeretlek. –tette hozzá és elengedett.

- Na, gyerünk Gucci. Menjünk! –indultunk az ajtó felé. Kilépve a kórteremből, egy nagy lélegzet vétellel elállítottam könny csatornáimat és a kijárat felé indultam. - Még van egy kis időnk. A bőröndöt a recepción hagyom, és elmegyünk a közeli parkba, okés? –mosolyogtam a kutyához beszélve.

* Adam szemszöge*

/Pár órával ezelőtt/

- Anyu, ne csináld már! Nem vagyok már kisiskolás, hogy szoba fogságban legyek. – mondtam szemrehányóan. - Elég baj az drága „Nagy fiam”, hogy ekkora szamárként ilyen felelőtlen vagy. Mégis mit képzelsz? Suliban cigizni? Tisztában vagy vele, hogy ezért ki is csaphattak volna? Te nem így lettél nevelve. Inkább örülj, hogy a zsebpénzedet megkapd! – ült le egy székre, lábát keresztbe lendítve. Továbbra is büszke fa pofát vágott és a szemembe nézett. - Nem! Ezt nem csinálhatod! Nem vagy az anyám! – zökkentem ki a jelenből, szürke homályba borulva. Egész testemet átjárta és elborította a düh. Pár másodperccel az elhangzottak után észhez tértem és teljes szívemből megbántam amit mondtam. - Bocsánat. – léptem közelebb, összeszorított ajkakkal. Torkomban szemtelen gombóc keletkezett, szívem pedig vadul zakatolt ahogy megpillantottam anyu szemében megjelent víz cseppeket. – Kérlek ne haragudj! Sajnálom. –suttogtam miközben én is könnyeimmel küszködtem. - Semmi gond. Megértettem. – mutatta fel védelmezően tenyerét, amivel egyaránt könnyes arcát is fedezni próbálta. – Rendben, nem kapsz szoba fogságot. –biccentett aprót, elcsukló hangon szólva. -Anya, ne csináld már! Nem akartam. –suttogtam eltorzult arccal. Mérhetetlen bűntudatot éreztem és legszívesebben dupla büntetést követeltem volna. - Adam, kérlek most menj el, de ne csinálj semmi hülyeséget. Gondold t a történteket! –tért vissza ismét magabiztos énje, hangja viszont továbbra sem volt korrekt. Visszafojtott légzettel bólintottam, majd cipőmet fürkészve megindultam az ajtó felé. Mire elértem a kilincset, ezerszer is megbántam a bunkóságomat. A tornacipőmet már a lábamon éreztem, mikor elfordítottam a kilincset és egyik lábammal a feketére mázolt küszöböt is átléptem. - Ad! Várj, mégis maradj, valamit el kell mondanom. –halkult fokozatosan az összezavarodott hang, egészen az elhallgatásig. Összeráncolt szemöldökkel fordultam vissza, kemény letolást remélve. Szinte vágytam a jóra intő szavakra, amik mégsem érkeztek meg. Helyet foglalva anyuval szemben értetlenül bámultam a megszeppent hölgyet. - Adam, én nem tudom, hogy hogy fogjak bele. –törölte meg tenyerével a homlokát, majd kőkeményen maga elé meredt. - Könyörgöm ne haragudj! Én... Én tényleg nem akartam. –mentegetőztem serényen. - Nem, nem erről van szó. Igazság szerint ezt úgy kellene elmondanunk, hogy apád is itt van, de valójában neki se mondtam még el. –suttogta elrekedve. Éreztem, hogy gombóc van a torkában. Szemeim duplára tágultak, ezáltal meglepődöttség sugárzott arcomról. - Nem értelek. –dadogtam sürgetés képen. - Adam, mivel már régebbről tudod, hogy örökbe fogadtunk, így talán kicsivel könnyebb lesz. –motyogta idő húzás képen. - Kérlek szépen mondd már! –suttogtam szinte hangtalanul. Szívem már a torkomban dobogott, éreztem, hogy nem mindennapi hírt szeretne a tudtomra adni. - Ad, mikor elhoztunk az intézetből, volt veled egy négy év körüli barna, hullámos hajú kislány, Elie. Őt is el akartuk hozni, de nem úgy alakult. Szóval van egy nővéred. –mesélte félénken, szilárdan maga elé bámulva. Nem akart a szemembe nézni. - Értem. –mosolyodtam bele a kínos csöndbe, ami már másodperceket vett igénybe. Biztató mosollyal próbáltam feloldani anyu meglepődöttségét, ami ki ült sápadt arcára. Bizonyára arra számított, hogy jelenetet rendezek., pedig múltkorában azt se fogadtam rosszul mikor mint 14 éves kis kamasznak bejelentették, hogy nem ők a vér szerinti szüleim. Szerintem az „Évekig hazudtatok” mottójú hiszti, csak a filmekben van. Pár másodperccel később viszont egészen furcsa feltevés szivárgott gondolataim közé, ami enyhe hidegrázás kíséretében tört felszínre. - És teljesen véletlen, hogy a motorom gyilkosának lányát Elie-nek hívják. Csak a sors fintora, igaz? Elvégre ezzel a logikával minden barna hajú, Elie nevezetű lány a nővérem lehetne. - Nem tudom. –rázta meg barna tincseit, habár nagyon is bizonytalannak tűnt. - De tudod. –bólintottam biztatóan, és mélyen csillogó, zöld szemébe néztem. - Beszéltem vele. –hajtotta le fejét, ezzel kitérve a barna-zöld szem kontaktus elől. -18 éves, örökbe fogadott lány... Adam, túl sok minden stimmel. Az az arc, azok a szemek... Én rögtön tudtam, ezért is kérdeztem rá. - Ez nem jelent semmit. –szorítottam össze kígyó szemmé a pilláimat. –Biztos nem. Megszeppenve figyeltem anyut, aki megnyugtató mosolyt varázsolt arcára. - Tudod a címét? Megmondta, hogy hol lakik? - Nem. –rázta meg ismét barna frizuráját. - Megkérdezem a kórházban. –jelentettem ki, ahogy komolyabban belegondoltam az elhangzottakba. –Most megyek. Hol a cipőm? –pillantottam az ajtó felé, alól a keresett lábbelinek kellett volna lennie. - Ott. –mutatott mosolyogva a lábamon lévő fehér tornacipőre. Köhintettem egyet, majd el is mosolyodtam, mikor bevillant az emlék, miszerint az iménti elindulási kísérlet után nem vettem le. - Szia anyu. Szeretlek. –küldtem felé csibészes vigyort, mielőtt elindultam volna.

*****************

Hamarosan befordultam a kórház utcájába és megláttam a nagy, fehér épületet és a közeli parkot. A tervem az volt, hogy az általam elgázolt anyukájától fogom kitudakolni, hogy hol lakik Elie. Magabiztos, céltudatos léptekkel haladtam el néhány tömb ház és kisebb üzlet sor előtt. Szinte már csak pár lépésnyire voltam a bejárattól, mikor megpillantottam a körülbelül ötven méterre lévő padon ülő lányt és a készenlétben álló vak vezető kutyust. - Remek. Szerencséd van Adam. –szusszantam nagyot, mikor felismertem Elie-t. –Hé, biztos ezt akarod? –kérdeztem magamtól, ahogy elbizonytalanodott léptekkel megindultam a parkban ücsörgő lány felé. Mikor a közelébe értem, gondolataim elillantak a fejemből. Mikor csak pár méterre voltam, szívem vadul kalapálni kezdett. Olyan volt mint mikor kisdiákként először voltam szerelmes. - Szia Elie! –motyogtam félénken. –Bocsi, leülhetnék? Beszélnünk kellene. - Felőlem. –csusszant odébb egy kicsit. –Bár hamarosan mennem kell. Detroidba utazom és indul a gépem. - Értem... Vagyis, jó utat! –túrtam idegesen a hajamba. –Most mondanom kellene valami bevezetőt vagy ilyesmi, de semmi se jut eszembe. - Hallgatlak. –húzta félre kedvetlenül a száját. - Hmm... Tehát, anyu ma elmondott nekem valamit. Olyan dologról ami rád is vonatkozik. - More néni? Mégis mit? –próbált egy kevés érdeklődést mutatni. - Szóval mondta, hogy beszélt veled, és, hogy téged is örökbe fogadtak, mint engem. –kezdtem bele egy nagyobb levegő vétel után. - Remek. Most már te is tudod, pedig azt mondta, nem szól róla senkinek. - Elie mondd neked van, vagyis volt egy öcséd? –suttogtam türelmetlenül. Teljesen bezsongtam az izgatottságtól, sőt valami félelemszerű dolog is lappangott bennem. - Mi van? –szorította össze ajkait a lány. –Adam, mondd csak, hány éves vagy? –rázta meg a fejét mikor feleszmélt, hogy mire akarok kilyukadni. - Tehát igaz. Tényleg lehetséges az, hogy a nővérem vagy? –suttogtam magam elé majd félénken ránéztem. Furcsa érzés volt. Nem hittem volna, hogy tényleg van ilyen, de valahogy komolyan úgy éreztem, hogy van közöttünk valami kötelék. - Nem hiszem. Az én öcsémet Luke-nak hívták. –rázta meg fejét. Barna hullámos tincseinek rángása anyura emlékeztetett. Összeszorult a szívem, mikor meghallottam a nevet. - Helló! Luke Adam More-nak hívnak. –emeltem fel jobb kezemet integetve. - Ez most komoly? –nyílt résnyire ajka, épphogy kipréselődtek rajta a szavak. - Mondd, mennyi az esélye, hogy a testvéred elgázolja az anyádat, és az anyám felismer téged? –mosolyodtam el kedvesen. - És azzal tisztában vagy, hogy az anyám miattad amnéziás lett és nem emlékszik a sját lányára? –akadt ki teljesen és kezeit tördelte. –Nem érdekel, nem vagy a testvérem, esetleg csak vér szerint, de egy életre eljátszottad előttem magad. Örülök, hogy megismertelek Luke Adam More, de ha hiszed, ha nem soha nem érdekelt igazán, hogy mi van veled, ezek után pedig mégúgy se fog. Még egész pici voltál és folyton bőgtél, úgyhogy akkor se éreztem és most se érzek irántad semmit. Minden esetre azt nem bánom, hogy még egyszer láttalak. Így már nyugodtabban halhatok meg. –hadart mondatokat és közben szemébe csillogó könnycseppek szöktek. - Értem. Vagyis megértelek, de nem értem azt, hogy mért halnál meg? Elie? –kérdeztem aggódóan. Igazából egyáltalán nem voltam meglepődve a kirohanásán. Valahol benne volt a pakliban, hogy így fog reagálni. - Pár nap múlva megműtenek és valószínűleg belehalok. Hamarosan indul a gépem–mondta fa pofával, mintha teljesen természetes dolog lenne. - Ugyan már. –néztem rá, mintha szellemet látnék. - Most mennem kell Adam. Kérlek próbálj meg elfelejteni és boldog lenni, mint eddig. –kelt fel a padról, megmarkolva a kutya pórázát. –Ég áldjon!

- Csá Adam! –hallottam jobbról egy ismerős hangot. –Ó, és itt van Csipkerózsika világtalan változott is. Üdvözlöm, hölgyem. - Öhm, szia Matt! –fordítottam fejem a fiú felé. - Eszméletlenül bunkó vagy Matt Wilkinson. Én nem ilyennek ismertelek. –sziszegte rekedt hangon Elie. –Ég áldjon mindkettőtöket. –tette hozzá, majd a kutyával az élen elrobogott előttünk. - Hét Matt! Nem gondolod, hogy ezt nem kellett volna? –néztem a fiúra, aki időközben leszállt a gördeszkájáról. - Ne parázz már, ez csak egy rossz kurva. És én ebbe voltam szerelmes? Te jó ég... Inkább mondd meg, hogy meg lehet-e javítani a motorodat? - A nővéremről beszélsz. –halkult el hangom a kezdeti felinduláshoz viszonyítva. Legszívesebben nekiugrottam volna, de tudtam, hogy nagyobb és idősebb nálam. - Kajkra? –nézett rám, mintha a világ legnagyobb őrültségét mondtam volna. - Hagyjuk. –bólintottam, majd felkeltem a padról. - Ha jössz velem, haza megyek a deszkámért. –pillantottam a négykerekű fa lemezre, amit a karjai között szorongatott Igyekeztem kiüríteni fejemből a fájdalmas gondolatot, legfőképp Elie-t.

26. Fejezet - Hamarosan veled leszek

Alig hiszem el, de meghoztam az utolsó előtti részt. Szóval hamarosan befejezem a blogom. Az utóbbi néhány résznél nem nagyon aktivizáltátok magatokat, de remélem ez végre elnyeri a tetszéseteket. Evégre már nincs sok hátra!!
Jó olvasást!

*Elie szemszöge*

/Pár nappal később/

- És ki a fekete, göndör hajú nő az esküvőmön? Apád mellett áll. –írta le a képet anyu, egy vaskos albumot lapozgatva. Ez már a negyedig amit végig nyálaztunk. A kitörése után nyugtatók és egyéb gyógyszerek hatására megnyugodott, és elfogadott. Tudja, hogy a lánya vagyok és, hogy rám számíthat. Egész napokon át meséltem neki. Minden apró mozzanatot próbálok feleleveníteni az életéből. Néha azt mondja előjön néhány emléke, vagy örömöt tettetve ujjong, hogy erre bizony emlékszik. Ennek azonban nem sok esélye. Próbál erősnek látszani, de érzem, hogy rettenetesen érzi magát. Mégis milyen lehet elfelejteni mindent? Aisha néni a napokban ide fog utazni. Nem igazán tudnék egyedül, vakon boldogulni anyuval. Egyébként hamarosan Chicago-ba kell utaznom. Anya valószinűleg nem tart velem ilyen állapotban. Hetekig ott kell majd maradnom. Hamarosan megműtenek.

- Ő Aisha néni, a nővéred. –mondtam pár másodperc gondolkodás után.

- Tényleg. Róla már meséltél. –csuklott el a hangja. Valószínűleg megint előtörtek a könnyei. Ma már nem először.

Hallottam ahogy nyílik az ajtó.

- Szép napot! Elie Benett, kérem fáradjon a kórház igazgatói irodájába. Egy külföldi műtét ügyben szeretnénk önt tájékoztatni. –lépett be egy férfi. Az információt hallván azonnal felkeltem az ágyam mellől és az iménti hang irányába indultam.

- Szép napot kisasszony. –hallottam ahogy valaki felugrik egy íróasztal mögül miután megjelentem az ajtóban. Mellém pattanva átvette karomat az eddigi kísérőmtől, aki ezután egy viszlát kíséretében távozott.

- Üdvözlöm. –erőltettem halvány mosolyt az arcomra. Miután leültetett egy fotelbe, vissza battyogott az íróasztala mögé. –Oké, akkor miről van szó? –próbáltam rögtön a lényegre törni. Kicsit izgultam.

- Örülök, hogy ilyen türelmetlen. –köhintett kedvesen a doki. –Akkor remélem annak is örülni fog, hogy holnap este indul a gépe Chicago-ba.

Megállt körülöttem az idő. Erre nem számítottam, és ami még rosszabb, nem álltam rá készen.

-Ezt mégis hogyan? –húztam résnyire a szemem, rekedt hangon kérdezve.

- Nézze én megértem. Még meggondolhatja magát, nem muszáj elutaznia. –bólintott lágy, megnyugtató hangját hallatva.

Nagyot nyelve szűnt meg körülöttem a világ, ahogy belegondoltam a szituációba. Teljesen gondolataimba meredve futott át előttem az életem egy része. Mindent elvesztettem, nincs senkim. Apa, José, a baba... Tisztában vagyok a műtét kockázatával. Már akkor is tudtam mi vár rám, mikor egyáltalán bele mentem az egészbe. Voltaképpen, ha mégis úgy alakulna a dolog, hogy... Szóval, ha nem ébrednék fel, anyunak is most lenne a legkönnyebb. Mivel nem emlékszik rám teljesen, szerintem nem fájna neki annyira, elvégre bármennyire rossz ezt kimondani, még csak pár napja ismer.

Sóhajtva tértem vissza a jelenbe, majd tenyeremmel végig simítva arcomat, bólintottam.

- Indulok csomagolni. –emelkedtem fel ülőhelyzetemből, majd megvárva, a dokit az ajtó felé indultunk.

- Hívjak önnek egy taxit, vagy megkérjek valakit, hogy haza kísérje? –nyitotta ki előttem az ajtót.

- Nem, köszönöm. Gucci-val hazatalálunk. –erőltettem némi mosolyt az arcomra, megrántva a vállam. Hirtelen eszembe jutott valami. –Elnézést... Gucci is velem jön? –kérdeztem gombóccal a torkomban. Szinte hallottam a nemleges választ.

- Igen, ez természetes. –mondta mégis az igazgató. Elmosolyodva örültem a csalódásnak. Reméltem, hogy valaki mégis mellettem lesz.


/Egy órával később/

Miután megtudtam a hírt, még benéztem anyuhoz elújságolni. Ahogy számítottam rá, nem igazán rázta meg a dolog. Persze megértem. Valószínűleg neki sem lehet könnyű. Természetesen rosszul esik, és megszakad a szívem, hogy talán az utolsó napomat sem tudom vele tölteni. A szemem könnybe lábadt. Valószínűleg meg fogok halni. Nagy az esélye. Holnap reggel még bemegyek anyuhoz talán örökre elbúcsúzni.

A szemem könnybe lábadt, de megbarátkozva sorsommal, folytattam a készülődést. Sorra dobáltam be a cuccaimat, és az orvos által tanácsolt dolgokat egy bőröndbe. Mi tagadás vakon nem volt valami könnyű boldogulnom.

Hamarosan befejeztem és ledőltem a kanapéra. Jócskán este felé járt az idő.

Fél álomban gondoltam bele a sorsomba. Visszaemlékeztem a jó, rossz és legrosszabb dolgokra. Apa halálához érve görcsös zokogás tört elő belőlem. Szív hasogató bánat töltötte el a lelkem és a testem. Hamarosan az is felmerült bennem, hogy megöltem a gyerekemet. Végtagjaim teljesen elzsibbadtak, de ujjaimmal végig simítva hasamon, még inkább zokogni kezdtem.

- Apa… Ne félj! Hamarosan én is veled leszek. Tudom, hogy a mennyországban vagy és tudom, hogy a kisbabám is veled van. Igen apa, megfogok halni, de nem érdekel, mert tudom, hogy veled leszek. –suttogtam a sötétségbe, összeszorult torokkal. Még éreztem Gucci nedves orrát a karomon, de hamarosan mély álomba szenderültem.

25. Fejezet - Vigyék innen!

*Elie szemszöge*

-Igen, örökbe fogadtak. –ismételtem kiábrándultan. Fel nem tudtam fogni, hogy mi ilyen meglepő ezen.

- Most el kell mennem. –babrált a kabátjával Nicole, majd felkelt és kiviharzott a szobából. Értetlenül ültem tovább ágyamban. Furcsának éreztem a helyzetet. Bejött hozzám egy család. A srác majdnem megölte anyut és még neki áll feljebb, a férfi most valószínűleg a lakásomban matat, a nő pedig mintha szellemet látott volna, kirohant mellőlem.

Hirtelen éles fájdalom nyilallt a fejembe. Felszisszenve adtam meg magam majd, lejjebb csusszanva a párnát átkarolva lefeküdtem. A fájdalom csillapodtával hátamra feküdtem, és kissé elbóbiskoltam.

Mikor felébredtem már késő délutánra járhatott. Meglepődve tapasztaltam halk szuszogást az ágyam mellől. Kicsit félve, nyúltam lefelé, majd kezem egy szőrös dologba ütközött.

- Szia, Gucci! –vakartam meg a kutya bundáját, aki válasz gyanánt nedves orrát a csuklómhoz nyomta.

Még épp időben át tudtam venni a ruháimat, mivel az orvos hamarosan megérkezett.

- Szép napot! –üdvözölt kedves hangon.

- Önnek van valami híre az anyámról? –kérdeztem, gondterhelt, aggódó arcot vágva.

- Pár órával ezelőtt szállítottuk át az intenzívről. Már nem tartjuk kómában, de erős nyugtatókat kap és alszik. –világosított fel, hozzáértő, szakmai hangon. –Ön pedig haza mehet. A záró jelentését a recepción tudja átvenni. –tette hozzá a tájékoztatóshoz, majd az ajtó felé indult. –És még valami! More-ék megadták a számukat. Azt mondták beszélni szeretnének önnel, és mielőbb vegye fel velük a kapcsolatot.

Egyáltalán nem lepett meg a dolog. Tudom, hogy Nicole el akar mondani valamit. Csak még azt nem tudom mit. Normális esetben szétfúrná az oldalamat a kíváncsiság, a jelenlegi helyzetben viszont jobban izgat, hogy hogy van anyukám.

Szedelőzködni kezdtem. Össze tapogattam a kevés motyómat és felhúztam Gucci-ra a hámot. Az ajtóban még vártam pár másodpercet, mert Gucci jelzett volna, ha ott felejtek valamit. Nagyjából tudtam merre van a recepció, ezért arra, irányítani a kutyát is. 

Miután átvettem a záró jelentésemet, eszem ágában sem volt haza menni. A pultnál megkérdeztem a nőt, hogy melyik kórteremben találom Natalie Benettet, aki segítőkészen el vezetett hozzá.

- Kérem szépen! Nem tudja mikor jár erre felé egy orvos? –kérdeztem immár egy padon ülve, ahogy meghallottam a felém közeledő ember lépéseit.

- Szia, Elie! –köszönt egy ismerős férdi hang. –Mit szeretnél tudni? –kérdezte. Ez az orvos. Felismertem a hangját.

- Elnézést... Szóval elmondaná, hogy mi van az anyukámmal, és, hogy mikor tudom meglátogatni, esetleg beszélni vele?

- Natalie Benett bármelyik pillanatban felébredhet. Nem tudni pontosan. –tájékoztatott, azt sugallva, hogy most már minden rendben lesz.

- Doktor úr! Felébredt. –nyitódott ki anyu kórtermének ajtaja. Fellélegezve húztam mosolyra a számat. Elképesztően boldog voltam. Úgy éreztem, innentől nem lesz semmi baj.

- Végre. –bukott ki belőlem. Abban a pillanatban hálás voltam mindennek és mindenkinek. Valószínűleg nem éltem volna túl ha elveszítem az anyámat.

- Tessék. –mondta önelégülten a doki, majd felsegített és ketten léptünk be a szobába.

- Anya! –mondtam hangosabban a kelleténél.

- Jó napot! –szuszogott értetlenül anyu. –Miről beszélsz? Hol vagyok?

- Nővérke, kérem kísérje ki Elie-t! –kapta el csuklómat az orvos, azonnal reagálva a történtekre. Nagyon megijedtem. Igazából még nem ért el teljesen az agyamig a dolog.

- Nem megyek ki! –sziszegtem dühtől elvakultan. –Anyu! Én vagyok az. –rántottam el a karom és léptem egyet előre. Szememből könnyek szöktek arcomra. Gyomrom görcsösen szorított, és alig kaptam levegőt. Teljesen lesokkoltam. Ez nem lehet igaz.

- Kérem, vigyék innen! Nem ismerem ezt a nőt! Nekem nincs lányom! –sikoltott anyu hisztérikusan. Éreztem ahogy egy kar megfogja a kezemet és erőteljesen hátra húz. Minden erőmmel arra öszpontosítottam, hogy ellenálljak. Gucci, aki végig mellettem volt, hangosan ugatni kezdett. Az egész kórterem és folyosó zengett a ricsajtól. Biztosan azt hitte, hogy valaki bántani akar.

- Kérem, vigyék innen a lányt! És a kutyát is! –kiabált anyu. –Félek tőlük. –jellentette ki remegő hangon. A szívem szakadt meg. Vad síró görcs tört ki belőlem és kezdtem engedni a rángatásnak. Gucci továbbra is védelmezően ugatott, és néha-néha hozzám dörgölőzött.

- Anyu! Én vagyok az, Elie! –nyújtottam ki a karomat.

24. Fejezet - Örökbe fogadtak?

* Elie szemszöge*

-Jó napot! –köszöntem, a tőlem telhető legudvariasabban. –Miben segíthetek?

- A nevem Mike More. Itt van még a feleségem Nicole és... Adam. –mutatta be családját a férfi. Kissé össze ráncoltam a homlokom. Honnan ismerős nekem ez a vezeték név? Agyam minden zegét-zugát felkutatva sem jöttem rá.

- Értem. Én Elie vagyok. –húztam mosolyra a számat, de csak néhány pillanatra. Nem tudtam, hogy mit akarnak tőlem.

- Hogy mondtad? –kérdezte a nő. Hangjában meglepődöttséget, és némi feszültséget lehetett észlelni.

- Elie. Elie Benett. –válaszoltam kicsit hangosabban az előbbinél. Hallottam ahogy a nő hangosat szippant a levegőből. Fogalmam se volt, hogy miért lepődött meg ennyire.

- Az a helyzet, hogy a fiam ütötte el anyukádat. –foglalt helyet az ágyam melletti széken. A többiek bizonyára állva maradtak, mivel tudtommal csak egy ülőhely található idebent. Fejemet óvatosan lehajtottam, mivel szemem sarkából előbukkant néhány könnycsepp ahogy anyura gondoltam.

- Értem. Miben segíthetek? –nyeltem egy nagyot, majd karom segítségével feljebb ültem az ágyon. Párnám kissé összegyűrődött ezért elég kényelmetlen volt.

- Tudod, hogy a motorom totál károsra tört az anyád miatt? –szólt bele a beszélgetésbe, szemrehányóan a fiú. –Fel tudod fogni, hogy ez egy rendkívül jó állapotban lévő 50 cc-s Derbi Senda volt?

Teljesen ledöbbentem, mikor eljutott az agyamig az információ. Mégis mit képzel magáról ez a srác? Szóhoz sem tudtam jutni, viszont a bennem tomboló szomorúság és félelem kezdett dühvé alakulni.

-Na de Adam! –förmedt rá az anyja, de hiába.

- Na idefigyelj, vagy kifizetitek a mocimat, vagy olyan pert akasztunk a nyakatokba, hogy azt megemlegetitek! –folytatta a dorgálás ellenére.

- Mégis mit gondolsz te magadról? –szólt közbe az apa is, de úgy éreztem, hogy hangjában nem volt elegendő apai szigor. Bezzeg ha én ilyet mondtam volna. Apa...

- Kérem szépen, ne az én társaságomban vitassák meg az ügyet. –kértem kissé dühösen.

- Elnézést kérek a fiamért. Nem szokott ő ilyen lenni. –védte Nicole a fiát. –Szóval, tudunk valamiben segíteni?

- Ezt mégis hogy értik? –kérdeztem döbbenten. Nem értettem, hogy miről van szó. Majdnem oda vágtam, hogy az lenne a legnagyobb segítség ha békén hagynak.

- Szükséged van valamire? –kérdezte kedvesen a hölgy.

- Gucci... –jutott eszembe. – A kutyám. –magyaráztam. Őt is magammal akartam hozni, de mivel anyu kísért el a kórházba, nem volt rá szükség.

- Értem. Ide hozzuk. A kórházba beengedik? –kérdezte engedelmesen a férfi.

- Be fogják engedni. Ő egy vak vezető kutya. A címen Abbey Road 26. A lakáskulcs a szekrényen van. –böktem oldalra a fejemmel a szekrény irányába. Belegondoltam, hogy megbízhatok-e More-ékbe, de kénytelen voltam, nem hagyhatom magára Guccit. Már egy napja nem kapott enni, engem pedig csak estére engednek ki.

- Oda megyek érte kocsival. Mit is mondtál, milyen névre hallgat? –állt fel mellőlem Mike.

- Gucci. Valószínűleg az ajtó előtt fog várni rám. Kérem zárja majd be a bejáratot. –kértem udvariasan.
A férfi hamarosan távozott a teremből, kissé bevágva maga után az ajtót.

- Segíthetek még valamiben? –kérdeztem kissé kiállhatatlankodva a még bent maradt személyektől. Igazából nem sok kedvem volt velük haverkodni. Nem vagyok valami barátkozós típus, és tartózkodom az idegenektől. Nem beszélve arról, hogy ez a srác majdnem megölte az anyámat.

- Tudod, nem rég költöztünk ide. Adam holnap megy először iskolába és még nincsenek barátai. –magyarázta az Nicole.

- Anya, légyszíves ne égess már! –vágott közbe Adam. –Majd rendezek magamnak barátokat, nem kell, hogy te szervezkedj.

Kicsit engem is kellemetlenül érintett ugyan a dolog, hogy rám akarja sózni a fiát, de Adam kiborulása kárpótolt.

- Ne aggódjon, én négy éve járok a suliba és nekem sincsenek barátaim. –mondtam flegmán. Matt rossz hatással volt rám ezek szerint. A túlzott lazázásából rám is ragadt valami. –És nincs is szükségem rájuk. –tettem hozzá, jelezvén, hogy nem leszek Ifjabbik More dadája és védelmezője.

- Oké, én húzok innen. –adta tuttunkra a fiú végső kiakadását, és nagy ricsajjal távozott . Az ajtót nem felejtette el jól bevágni.

- Még egyszer bocsáss meg a viselkedéséért. Nagyon kiakadt. Még csak egy hete kapta az új motorját. –nyelt egyet a nő. Hangján éreztem, hogy majdnem sírva fakad a szégyentől. Megértem, hogy rosszul esik neki a fia viselkedése.

Csodák csodájára megesett rajta a szívem, és kezdtem felmelegíteni a magam elé emelt jég falat.

- Honnan költöztek ide? –erőltettem egy mosolyt az arcomra. Magamat is megleptem, hogy ennyire felengedtem zárkózottságomból.

- Birminham-ből. –válaszolt készségesen a nő. Hangjában kedvességet véltem felfedezni. –És te? Mesélnél magadról, ha már így össze hozott minket a sors?

Kicsit meglepődtem. A kérdést inkább barátkozás ként fogtam fel, mintsem tolakodásnak, ezért kénytelen voltam válaszolni.

- Hát rendben. –kezdtem a történetbe. Közben alaposan átgondoltam mit is fogok mondani. Az persze természetes, hogy nem fogok a terhességemről vagy effélékről megnyílni egy idegen előtt. –Szóval a nevemet már tudja. Tizennyolc vagyok és a közeli gimibe járok. Anyukám... Szóval Natilie-nek hívják, apukám pedig... Nem rég halt meg. –hangom kissé elcsuklott, de innentől megeredt a nyelvem és olyanokat is elmondtam, amit talán nem kellett volna. -Egy öngyilkossági kísérlet után vakultam meg. –mondtam határozottan. Azt hiszem nyíltam így ki, mert eddig nem mondtam senkinek, és most egyszerre minden kibukott belőlem. –Tizenhárom évesen fogadtak örökbe. –soroltam a dolgokat, erre a kijelentésre viszont Nicole felszisszent.

- Hogy mi van? –kérdezte hirtelen. Hangjában meglepődés és félelem csilingelt.

- Örökbe fogadtak. –ismételtem meg a lehető legtermészetesebb hangon.

- Elie, téged örökbe fogadtak? –kérdezte, levegő után kapkodva.

- Igen, miért? –tátottam el a számat. Nem igazán értettem, hogy miről van szó.

23. Fejezet - Vigyen az anyámhoz!

*Elie szemszöge*

Már szinte megszoktam gépek zajára ébredni. Oké, túléltem. Egy gond megoldva.
- Szia, anyu. –szólaltam meg, mivel szinte teljesen biztosa voltam benne, hogy mellettem van. Megígérte, hogy itt lesz mikor felébredek. –Anyu? –ismételtem pár másodperccel később. Torkom kissé összeszorult, megrettentem. Harmadszorra már nem szóltam. Biztosra vettem, hogy el ment valahová. Mondjuk kévéért vagy mosdóba. Feljebb csusszanva az ágyamon, igyekeztem ülő helyzetbe hozni magamat. Néhány másodperc várakozás után hallottam ahogy keserves csikorgással kinyílik egy ajtó. Már majdnem anyunak szólítottam a hozzám közeledő személyt, mikor egy ismeretlen hangra lettem figyelmes.
- Szép napot kisasszony! –köszönt egy fiatal nő, aki nem anyu volt. –Látom felébredt, szólok is a doktor úrnak.
 Még kiskoromban megtanítottak köszönni, de most elfelejtettem.
- Tudna szólni az anyukámnak is? –kérdeztem, halvány mosolyt varázsolva arcomra.
- Öhm... Ma még nem láttam. –válaszolt kedvesen a nővér. –De biztosan ő is itt lesz hamarosan. –bonyolította le a beszélgetést, majd lendületesen kisétált a folyosóra.
Össze ráncolt szemöldökkel ültem tovább az ágyamon. Néhány kérdés keringett a fejemben. Hol van anyu? Miért nem jött még?
Szemtelen feltételezések bolyongtak bennem, miszerint a saját anyám megvet az abortusz miatt.
 Hamarosan megint csikorgott az ajtó. Ezúttal viszont nem egy, hanem több személy érkezett hozzám. Reméltem, hogy anyu is köztük van, de tévedtem. Nem normális, hogy tizennyolc évesen ennyire függök tőle.
- Hogy érzed magad, Elie? –pattintotta le az orvos, az ágyam végén található, vas táblára erősített kórlapot. –Rendben, úgy látom, hogy minden rendben. –jelentette ki, meg sem várva a válaszomat. –Estére már haza is mehetsz.
- Köszönöm szépen... Viszont lenne egy kérdésem. Senki nem mond semmi elfogadható magyarázatot, ezért magától kérdezem. Tudja véletlenül, hogy hol az anyám? Esetleg mondott önnek valamit? –kérdeztem, pedig nem igazán reménykedtem a válaszában. Ennek ellenére egy nagyobb szusszanás, sóhajtás után megszólalt.
- Patricia, kérem, menjen ki. –mondta kedvesen a nővérnek, aki a parancsot teljesítve, az előző jelenthez hasonlóan, lendületesen kilibbent az ajtón.
- Rendben, ezt már tényleg nem értem, de ha nem mondja el most azonnal, én beleőrülök. –sziszegtem összeszorult gyomorral. Tényleg ideges voltam. Minden erőmmel arra törekedtem, hogy ne boruljak ki.
- Nyugodj meg. Figyelj, minden rendben lesz, oké? –hárított az orvos, amivel még inkább felhúzott.
- Bökje már ki! –mondtam kissé mogorvábban a kelleténél. Majd fel robbantam.
- Az anyádnak balesete volt. –válaszolt végre a doki, nyugodtságot színlelve.
Teljesen lefagytam. Még nem fogtam fel teljesen. A szívem vadul kalimpálni kezdett, mintha át akarná szakítani a bordámat. Alig kaptam levegőt. Fuldokolva kapkodtam oxigén után, ami csak nem akarta kitölteni a tüdőmet. Sokkos állapotban voltam. Alig tudtam megszólalni.
- Mi történt? És mi van az anyámmal? –bukkantak elő a könnyeim is, a fejfájással együtt.
- Elie, nem akarlak felzaklatni. Mindjárt hozok nyugtatót. –fogta meg a kezem, majd meg is szorította.
- Kérem szépen! Mondja már meg, hogy mi van vele! –próbáltam összeszedni magam, és erősnek látszani. Minden porcikámmal éreztem, hogy baj van.
- Egy motor ütötte el, aki szabályosan közlekedett. Sok vért veszített, két bordája és a karja súlyosan megsérült. Az esés következtében a fejét ért ütés során enyhe agyrázkódást szenvedett. Jelenleg mesterséges kómában tartjuk, az állapota stabil. –hadarta a lehető leghalkabban. Úgy éreztem arra törekedett, hogy ne értsem meg mekkora a baj.
- És a motoros? –kérdeztem görcsös gyomorral, habár nem igazán érdekelt a válasz. Talán egy kicsit.
-A neve Adam More. Tizenhat éves, nem rég költözött a városba. Belső vérzés gyanújával szállítottuk be, de kisebb zúzódásokkal és törött karral megúszta.
- Vigyen az anyámhoz! –sziszegtem a fogam között, mint egy őrült.
- Nézd, ez jelenleg nem lehetséges. De nemsokára meglátogathatod. –próbált megnyugtatni.
- Kérem, vigyen az anyámhoz! –ismételtem, kissé összeszedettebben. Nagyot nyelve próbáltam lenyugodni, és elfogadni, hogy nem lehet.
- Értsd meg, hogy nem tehetem! –mondta az orvos szigorúbban az előzőnél.
- Doktor úr! Adam More akar beszélni Mrs. Benett lányával. –nyitott be egy nővér, közölve az információt.
- Elie, szeretnél vele beszélni? –kérdezte megnyugtató hanglejtéssel a doki. –Nem muszáj, ha nem akarod.
- Küldje be. –sóhajtottam egy aprót bólintva. Hallottam ahogy az orvos felkel, és kilépked a kórteremből.
-Ne izgassák fel nagyon, elég labilis állapotban van. –hallottam az ajtón kívül, ami valószínűleg, nem lett kilincsre csukva.
Pár másodperc múlva nem csak egy, hanem három személy jött be a szobába, és ezáltal teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magamat.
- Szia! –köszöntött egy középkorú férfi. Hangjába beleremegtem. Kicsit ismerősnek tűnt.