2014. január 3., péntek

19. Fejezet - Még nem állok készen rá

Aloha! Szóval ismét itt vagyok. Immáron egy kicsit hosszabb fejezettel. Félve érkeztem az újabb résszel. Igazából attól tartok, hogy ez is befuccsol. Természetesen nem szeretném abbahagyni a blogot, de egyre kevesebben jeleztek vissza. Valaki azt mondta, hogy Elie vakságával tönkre tettem a történetet, de hé! Az orvos is azt mondta, hogy még semmi sem biztos. Szóval remélem ez a rész belopja magát a szívetekbe. Jó olvasást!
Pipákat, komikat, feliratkozókat örömmel fogadok.

*Elie szemszöge*

- Viszont látásra, kisasszony. A záró jelentése. –adta át a recepciós az A4-es nyomtatványt.
- Viszlát. –bólintottam, majd botommal hadonászva, anyu karjaira bíztam magam. Szörnyű érzés vaknak lenni. Ezt senkinek sem lenne szabad megtapasztalni.

- Anyu, szükségem van egy kutyára. –adtam a tudtára mosolyogva. Körülbelül egy utcára lehettünk a lakásomtól.
- Igen, erre már én is gondoltam. Természetesen utána fogok nézni. –húzott közelebb magához, fejét vállamra hajtva haladtunk tovább.
- Anyu… Ma vacsorázni megyek Mr. Blake –kel. –vettem egy nagy levegőt. Igyekeztem minél lassabban adagolni az információkat.
- Hogy kivel? –rántott hátra, megállva az út közepén.
- Az igazgatóval. –hajtottam le fejemet, a válaszától félve.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan kis hölgy! –kapta el a csuklómat, mire felszisszentem. A vágásaim még mindig rettentően zsibogtak és fájdalmat okoztak. – Bocsánat. –engedte el a karom. – Rendben. Tizennyolc vagy. De biztos, hogy ezt akarod?
- Blake tud mindent anya. Tudja a történetet apuról, sőt… Azt is tudja, hogy terhes vagyok. –ráztam meg a fejem. A már megszokott hívatlan könnycsepp vendégek ismét az arcomon cikáztak, nedves, cikcakkos nyomot húzva maguk után.
- Értem. –ölelte át a derekamat jobb kezével, és tovább indultunk. Furcsán viselkedett. Mint akit cseppet sem lepett meg. Az út maradék részében nem beszélgettünk. Mindketten saját gondolatainkba mélyedve, koptattuk a betont. Hamarosan a lakásomhoz értünk. Anyu már pár napja nálam alszik, és továbbra is itt fog maradni. Persze meg értem. Úgy gondolom, hogy én sem szeretném ha még egyszer elborult aggyal valami szörnyűséget tennék.
Botomat összecsukván, mint egy rádió antennát, kezemmel tapogattam a bútorokat. Olyan érzés volt, mintha egy játék része lennék. Szörnyű arra gondolni, hogy ez a játék valószínűleg egész életemet végig fogja kísérni.
- Segítsek, drágám? –vette le anyu a cipőjét, karom után nyúlva.
- Semmi képen! Meg kell tanulnom. –próbáltam mosolyogni, habár belülről felemésztett a félelem. Óvatosan húztam végig karom a sank szélén, agyam minden részecskéjével az emlékeimre hagyatkozva. Próbáltam felidézni, hogy mi hol van. Lassacskán sikerült feltérképezni a lakás kinézetét, és sikerült eltalálnom a kanapéig. Mikor teljes erőbedobással ráhuppantam, az aranyos reccsenéssel üdvözölt újra itthon.
- Készítsek valamit? Éhes vagy? –éreztem anyu kezét a vállamon.
- Vak vagyok és nem kisgyerek! –kaptam fel a vizet, visszautasítva az anyai aggódást és szeretetet. A lehető leghatározottabban ugrottam fel ülő helyzetemből és kezdtem botorkálni a konyha felé.
- Anyu, szerinted mit akar tőlem Mr. Blake?- tértem vissza fél óra múlva a kanapéra, immár egy szendvicsféle dologgal, ami valószínűleg elég ramatyra sikeredett.
- Nem tudom kicsim. -válaszolt. Hangjából viszont arra következtettem, hogy ez nem igaz.
- Valamit meg kell beszélnünk. –sóhajtottam nagy levegő vétel után. Már ezerszer átgondoltam, hogy mit akarok csinálni és, hogy mit fogok mondani.
- Hallgatlak. –mondta anyu, őszinte vidámsággal hangjában. Eszméletlenül szégyellem magam, hogy elrontom a boldogságát.
- Nem akarom a babát. –böktem ki a legnagyobb határozottsággal, fa pofát vágva. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz a reakciója.
- Alaposan végig gondoltad? –érkezett a válasznak szánt kérdés.
Hanglejtése lágyan és semlegesen csilingelt. Valószínűleg ő is rezzenéstelen arccal próbálta feldolgozni a hallottakat. Fogalmam sincs mi játszódhatott le benne, de azt tudom, hogy én elbizonytalanodtam egy pillanatra. Megremegett a hitem. Egy kisidőre egyáltalán nem voltam biztos döntésemben, habár sokszor végig gondoltam. Végül viszont újra visszatérve előző elhatározásomhoz bólogatva válaszoltam.
- Igen. Még lenne pár hetem de már eldöntöttem. Holnap elmegyek a dokihoz, megbeszélni a lehetőségeimet, jobban mondva az időpontot. –szorult össze valami a torkomban, kellemetlen gombócot képezve odabent. Nem is kell mondanom mennyire fájt erről beszélni. Hiába, nem akarom tönkre tenni a saját és a baba életét. Vak vagyok és nem beszámítható. Bármikor kárt tehetek magamban és a csöppségben is. Sőt ami legrosszabb, akaratlanul.
- Én már megmondtam. Ez a te döntésed. –válaszolt kissé szemrehányóan. Azt hiszem sírva fakadhatott.

- Nem helyes amit csinálok, ugye? –bújt elő egy könnycsepp felső szemhéjam alól. Hallottam ahogy felkel és bemegy a konyhába, magamra hagyva gondjaimmal. Még utoljára végig futott az agyamon a baba megtartásának lehetősége, de gyorsan el is hessegettem ezt a fájdalmas gondolatot. Egyszerűen nem tehetem meg. Nem állok készen az anyaságra.

/Két óra múlva/

Blake teljesen kiment a fejemből. Fél óra alatt kellett elkészülnöm. Próbáltam magam minél elfogathatóbb állapotba hozni, több kevesebb sikerrel. Hosszas próbálkozás után sem tudtam abba hagyni a sírást. Nem sok gondolkodás után egy krém színű összeállítást vettem fel. Nem akartam nagyon kiöltözni. Mégis csak az igazgatóval vacsorázom. Anyu segített megtalálni a ruhadarabokat. Ez még nem megy látás nélkül.





Átfutott az agyamon, hogy lemondjam a vacsit, de végül arra jutottam, hogy nem teszem. Tudom hogy nagyon is pikáns helyzet az igazgatóval „randizni” de egyszer élek, most csináljak őrültségeket. Be kell valljam az elmúlt hónapokban igencsak megváltoztam. A visszahúzódó kislányból egy vagányabb, őrült, érzelmileg bivalyerős lánnyá kovácsolódtam. José és apa elvesztése, a terhesség és a vakság után sebezhetetlennek érzem magam, bár a látásom elvesztése egy bizonyos mértékig kiszolgáltatottá tesz.
- Elie? Nem hallod, hogy csengetnek? –zavar meg anyu hangja ahogy berontott a nappaliba. Nem kellett kétszer mondani. A mellettem lévő összecsukott botért nyúltam és az ajtó felé vettem az irányt.
- Jó estét! –mosolyogtam kissé zavartan. Kellemetlen volt, hogy nem látom Blaket.
- Gyönyörű vagy. –hallottam jobbról a bókot. Éreztem ahogy meleg pír ül ki az arcomra. Kénytelen voltam kinyújtani egyik kezemet, jelezvén, hogy szükségem van segítségre. Az igazgató megértve a dolgot gyengéden megmarkolta kézfejem és közelebb húzott magához.
- Elie, kérlek ne érezd magad kellemetlenül, okés? –vezetett le a lépcsőről óvatosan. Nem igazán tudtam megszólalni mivel koncentrálnom kellett, hogy el ne essek.
- Próbálom, de egy kicsit furcsa a helyzet. –szólaltam meg pár másodperccel később, miután leértünk a lépcsőn.
- Figyelj, én nem a vén, őszhajú diri vagyok, hanem egy fiatal „srác” aki vacsorázni visz egy gyönyörű lányt. –jelentette ki határozottan és lassan elindultunk azt hiszem jobbra. Muszáj volt mosolyognom. Kezdtem teljesen felszabadulni. Jól éreztem magam James –szel. Beszálltunk egy igencsak kényelmesnek bizonyuló kocsiba és viszonylag hosszú út után megérkeztünk egy étteremhez.
Mikor beléptünk hallottam a kellemes beszéd okozta morajlást és a halk háttér zenét.
- Ez egy kicsit gáz. Mióta vak vagyok még nem voltam étteremben. Mindenki engem néz? –pirultam el zavartan. Tényleg ideges voltam. Hirtelen abba is bele gondoltam, hogy Blake mit akarhat egy vak lánytól.
- Nyugi már szép lány! –húzott egy asztalhoz. Udvariasan kihúzta nekem a széket és segített leülni. Még a menüt is felolvasta. Kezdett rajtam felülkerekedni a depresszió. El kezdtem azt érezni, hogy nem vagyok teljes értékű ember a fogyatékosságom miatt.

6 megjegyzés:

  1. hmmm imádom ezt a sztorit!*-* hidd el, nagyon jól írsz, és a történet is fantasztikus, nem fog befuccsolni a blog....:) egyébként ez a rész is csodás volt! sajnálom Elie-t, nem lehet könnyű vakon élni, sőt... de azért remélem valahogy helyrerázódik az élete:)
    u.i.: remélem a kommentem eléggé meggyőz, hogy bátran folytasd az írást!:))

    VálaszTörlés
  2. Ilyen eszedbe se jusson... Nagyon szeretem a blogot és a történeted meg egyenesen rabul ejtett ;) remekül írsz sok érzelemmel és fordulattal :)) sok sikert továbbiakban

    VálaszTörlés
  3. szia! Nem emlékszem pontosan de körübelül az 5. fejezet óta követem a történetet,de természetesen visszaolvastam késöbb az elsőig. Nagyon tetszik ami nagy szó hiszen igaz több blogba beleolvasgattam egy se fogott meg ennyire és egy másikat se követek a mai napig.Eddig pipáltam, feliratkoztam de nem komiztam mert abba a naiv hitbe voltam hogy tudod EZT A BLOGOT ABBAHAGYNI TILOS! Elie vaksága miatt pedig felesleges aggódnod ha kihagyod a story-ból, akkor az unalmas a történet visszaigazolásokat kapnád mindenkinek nem lehet megfelelni, csak így tovább.

    VálaszTörlés
  4. Egyet értek a korábbi kommentekkel.SZIGORUAN TILOS A BLOGOT ABBA HAGYNI ÈS SZIVROHAMIT OKOZHAT A HIRE.

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó lett !!! Siess !!! :)

    VálaszTörlés
  6. Dehogy fuccsolt be! Imádom ezt a blogot, mert ez tényleg egy EGYEDI sztori! Még nem olvastam ilyet, hogy a főszereplővel ennyi rossz - gondolok itt a vakságra és a terhességre - (ami nem feltétlen rossz), hiszen ettől lesz egyedi! Hogy nem egy újabb fanfic, aminél a főszereplő és az együttesgy tagja első látásra egymásba szeretnek. Fanfic-ekből van négymillió, ebből pedig egy. ;)
    Helyesírás szempontjából nem találtam kivetnivalót. Szépen, egész mondatokban írsz, ami fontos, mert személy szerint - bár a legtöbben -utáljuk az olyan szöveget, ami tele van hibákkal.
    Kinézetre nekem tetszik, bár az előző fejléc nekem jobban elbyerte a tetszésem. De ízlések és pofonok. Senki sem egyforma.
    Összeségében eddig egy olyan bloggal találkoztam, ahol az egyedi sztori, a kinézet és fejezetek is stimmeltek. Szerencsére most bővíthetem ezt a (képzeletbeli) listámat.
    Csak így tovább! Szereztél magadnak egy új rendszeres olvasót! Gratulálok.
    Kinézet: 10/9
    Alapsztori: 10/10
    Helyesírás: 10/10
    Fejezetek (hosszúság, tartalom): 10/10
    Összesen: 40/39.
    ;)

    VálaszTörlés