Karácsony

A többség döntését figyelembe véve megírtam a karácsonyi rész. Igazából nem vagyok oda érte, de az ünnepek alatt kicsit kikapcsoltam. Ennek ellenére tekintsétek úgy mint az én karácsonyi ajándékomat, engem pedig nyugodtan megajándékozhattok pár pipával és megjegyzéssel. Szóval kellemes karácsonyi ünnepeket és sikerekben gazdag boldog újévet kívánok mindenkinek!

*Elie szemszöge*

Szerintem az az ember aki nem szereti a karácsonyt nem normális. Sajnos idén sem jött össze a fehér ünnep, de legalább nem esik az eső mint tavaly. Tegnap este felhívott valaki. Olyan valaki akire álmomban sem gondoltam volna. A valaki közölte, hogy két napra haza utazik a családjával karácsonyra. Több mint egy órán át beszélgettünk. Nagyjából sikerült elmesélnünk egymásnak az elmúlt pár hónapban történteket. Legalább nem fog megijedni, ha egy vak lánnyal találkozik, aki nem igazán olyan mint akit itt hagyott. Ennek ellenére felhőtlen öröm járja át a lelkem, hogy újra láthatom azt az embert aki fontos volt az életemben, és mái napig kedves számomra.

- Örülök, hogy újra látlak José! Nagyon hiányoztál. –ugrottam a fiú nyakába, mikor kinyitottam az ajtót.
- Hé, én is itt vagyok. –rángatta meg nadrágomat Lore, tündéri hangját hallatva.
- Édesem. Te is nagyon hiányoztál, tudod ugye? –hajoltam le hozzá egy puszit nyomva arcára.
- Ahhoz képest, hogy úgy volt soha többé nem látjuk egymást itt vagyunk. –ölelte át még egyszer a fiú. Elnevettem magam. Igencsak viccesnek találtam José kijelentését.
- Gondold csak át még egyszer mit mondtál! –mosolyodtam el spontán.
- Bocsánat. –válaszolt félénken, némi töprengés után.
- Elie! Drágám, hogy vagy? Ezer éve nem láttalak.–hallottam közeledni José anyukájának hangját.
- Klartson néni! Klartson bácsi! –nyújtottam  karomat a hang irányába. Ujjaimat két kéz markolta meg egyszerre, majd egy csoportos ölelésben kötöttem ki a Klartson család keblein.
- Apropó... Jöjjenek csak be, nagyon hideg van idekint. –hadartam zavartan.
Hamarosan az ebédlő asztalnál szorongtunk hatan. Szívembe öröm és melegség költözött. Fantasztikus élmény ként éltem meg azt, hogy újra találkoztam José-val és a családjával.
Klartson néni eszméletlen finom diós sütit hozott. Egyszerűen nem tudtam abba hagynyi a majszolást.
- Gyerünk a nappaliba. –adtam ki a parancsot, majd felállva, a falat tapogatva a szoba felé vettem az irányt. José és Lore is velem tartott, de Mr. és Mrs. Klartson a konyhában maradt anyuval.
- Milyen Amerika? –kérdeztem fülig érő szájjal mikor mind a hárman a kanapéra huppantunk.
- Egyszerűen imádom. Rengeteg lehetőség van, bármire. Az emberek viszont nem a legkedvesebb népség. És ha hiszed, ha nem, nagyon hiányzol Elie. –vélaszolt José. Igazán jól esett amit mondott, és örültem, hogy rendeződik az élete, még akkor is ha ez nekem nem adatott meg.
- És mond csak, Lore! A bátyád túl tette már magát rajtam?  Van már másik barátnője? –kaptam ölembe a szöszit. Egy kósza fürtje vadul arcomba csapott a lendülettől. Teljesen ártalmatlan kérdésnek szántam, mivel már a búcsúzáskor megbeszéltük, hogy mindketten esélyt adunk az új szerelemnek. Teljes mértékben egy kedves barátként tekintettem José-ra. Az iránta táplált érzelmeim teljesen eltűntek. Természetesen nehéz volt titokban tartani a terhességet és a nemrég történt dolgokat, de sikerült.
- Igen. –vágta rá határozottan a fürtös. Kicsit meglepődtem ugyan, de ennek ellenére öröm járta át a szívemet. Örültem José boldogságának. – Jasmine-nek hívják. Barna, hullámos haja és barna szeme van. –sorolta Lore a lány vonásait, aki ezek szerint hasonlít rám. Bár nem láthattam, de biztos voltam benne, hogy bátyja elpirult. –Pont olyan mint te. –jelentette, lezárva a témát. Nevetnem kellett.
- Lor, ha ketten leszünk én kinyírlak. -hörkent fel a fiú. -És neked van barátod Elie? –kérdezte határozott, magabiztos hangon. Minha a világ legtermészetesebb dolga lenne szerelmi ügyeket tárgyalni az exével.
- Ez bolyolult... –hárítottam. Nem szerettem volna bele mélyedni a témába.
- Ki kér mézes kalácsot? –lépett be anyu a szobába.
A meleg sütemény illata hamarosan bejárta a szobát, keveredve a feldíszített fenyővel. 

18. Frejezet - Mindent tudok

Emberek, hiányoztok.. Ennyire elcsesztem volna a blogot, hogy nem igazán jeleztek vissza? Egyébként meg köszi a pipákat. Remélem a mostani rész jobbra sikeredett, jó olvasást kívánok!

*Elie szemszöge*

- Hogy érted ezt? –rázta meg fejét Mr. Blake, a meglepődöttség után felocsúdva.
- Azt kérdeztem, hogy mit keresel ennél a nyomorultnál? –kopogott beljebb magassarkújában Shane.
- Te mégis mit képzelsz magadról? –hallatta szemrehányó hangját Matt. –Megbeszéltük, hogy visszafogod magad!
- Ezt ki kérem magamnak! James, azt kérdeztem, hogy mit keresel itt? –sikongatott, fülsiketítő hangon a szőkeség.
- Mi ez a számon kérés? Mit gondolsz magadról kisasszony? Egyébként meg te mit csinálsz itt? Már megint nem mentél be suliba? – halkult el egyenletesen Mr. Blake hangja, tőlem távolodva valószínűleg Shane felé indult.
- Eressz el! –szisszent fel a lány.
- Ne aggódj, mindennek meg lesz a következmény. Este megbeszéljük, és most tünés a suliba! Negyedik órára még beérsz! – hallottam egy apró koppanást, amiről arra következtettem, hogy James meg lökhette a lányt.
- Te egy vadállat vagy! És te is Matt, rohadjatok meg! Utállak benneteket. Nyugi James két hónap múlva el is tűnök! Elhúzok innen a picsába, csak titeket ne lássalak! Nem vagy az apám, és nem parancsolhatsz nekem! –ordított rikácsolva, majd szinte beleremegtek a falak úgy bevágta az ajtót. Kicsit leblokkoltam. Nem igazán fogtam még fel a dolgokat. Még végig kellett gondolnom amit Shane a fejemhez vágott.
- Elnézést kérek Elie! –tért vissza hozzám az igazgató.
- Öhm… Semmi gond, de tényleg. –éreztem egy apró könnycseppet ami alig láthatóan folyt végig arcomon. Igazából nem érdekel mit mond Shane, de ez most szíven ütött.
- Hé diri! Én is itt vagyok! –hallottam a háttérből Matt hangját.
- Igen, látlak. Azt tanácsolom, hogy te is húzz innen! –mondta szemrehányóan Mr. Blake.
- De hát van igazolásom! – nyafogott Matt felülkerekedve Blake érvein.
- Tudom. –sóhajtott a igazgató, feladva a küzdelmet. –Akkor én megyek. Elie, még beszélünk, ha te is úgy érzed –fogta meg kezemet szégyenlősen és alig láthatóan megsimogatta arcomat. Elképesztően égő volt, hogy Matt végig nézte ezt a kis jelenetet. Valószínűleg paprika piros arccal ültem a sötétségbe meredve.
- Viszlát Mr. Blake –köszöntem el halkan. Ebben a pillanatban nem esett volna olyan nehezemre letegezni, de hát Matt előtt, nem hiszem, hogy jól jött volna ki a dolog. Pár másodperc után, hallottam a csikorgó ajtónyílást és a kilincs halk kattanását, ahogy James távozott a kórteremből.
- Örülök, hogy látlak Elie! –foglalt helyet a fiú, a szokásosnál is flegmább módon. – Vagyis… Nem akartalak megbántani. –torpant meg egy cseppet, visszagondolva, mit is mondott.
- Oké, semmi gond. –jöttem kicsit zavarba. Furcsa dolgot éreztem. Erősnek és keménynek hittem magam. Valahogy olyan volt, mintha senki sem tudna ezentúl megbántani és mindent túl fogok élni. Egy szempillantás alatt távoztak belőlem az érzelmek. – Egyébként mért jöttél ide? –kérdetem egy kicsit mogorvábban.
- Kíváncsi voltam mi történt. Jobban mondva tudom mi történt. Nézd, nem akarlak megijeszteni, de az egész suli rólad beszél. –próbált sajnálkozó hangnemre váltani, de hangjában éreztem a megvetést és a kár örömöt.
- Nem érdekel. –vágtam rá mintha nem is én mondtam volna. Teljesen meglepődtem. Én eddig nem ilyen voltam.
- El kell mondanom valamit. –szólalt meg egy sóhajtás közben. –A helyzet az, hogy… Szóval… Én voltam a lakásodon. Sehol sem találtalak így keresni kezdtelek. Az történt, hogy megtaláltam az apukádról készült fényképet, és az interneten keresett előzményeidet is. –mondta egy szuszra.
- Ezt mégis hogy gondoltad? –bukkant elő egy kövér könnycsepp szemem sarkából, visszanyerve előző énemet.
- Pont úgy! –tanúsította intelligenciáját Matt.
- Rendben, akkor tudsz mindent. Mit akarsz csinálni? –húztam el a számat, a legrosszabbtól tartva.
- Minimum szét kürtölöm az egész suliban! –vihogott a fiú. Teljesen lesokkolva gondoltam bele a következményekbe. Féltem, hogy mi fog történni, de hát nekem már mindegy. Előbb vagy utóbb mindenképpen ki fognak derülni a dolgok. – El tudod te képzelni mekkora szenzáció leszel? Rendben, már nem először történik meg, hogy valaki tizenkilenc évesen szül, meg ez tökre nem nagy szám, de az, hogy a kis, ostoba, csendes, visszahúzódó lányka, aki senkinek sem árt, bekapta a legyet… Na ebből lesz pletyka az biztos. –mesélte, teljesen átszellemülve. Szóhoz sem jutottam. Persze, bele gondoltam már, hogy mit fog szólni hozzá a suli, de mégis megijedtem.
- És képes lennél megtenni? –nyögtem végül, néhány könnycseppet letörölve az arcomról.
- Nem. Nem lennék rá képes. –vett egy nagy levegőt, átváltva jó fiúba.
- Ezt hogy érted? –ültem feljebb. Meglepődtem.
- Tudod miért nem? Azért mert nem tehetem! Képes vagy felfogni, hogy bele szerettem egy… Egy lányba, aki annyira ellopta a szívemet, hogy még azt sem érdekel, hogy vak! Sőt tovább megyek. Számomra sem érthető, de az sem izgat, hogy terhes. –hadarta, a megszokott flegmázás nélkül. Hangja szinte simogatott. Erről az oldaláról még igazán nem ismertem.

17. Fejezet - Az eszem megáll!

Sziasztok! Oké, oké... Régen frissítettem, de most itt vagyok az új résszel! Valószínűleg a következő rész sem fog sietni, ezért előre is elnézés kérek! Jó olvasást!

/egy hét múlva/
-Előszó-

Képes lennél feldolgozni ahogy minden összeomlik körülötted? Ha elveszítesz olyan embereket akik fontosak számodra? Fel tudnád dolgozni azt, hogy életed végéig sötétségben élj? Tudnál ezek után erős maradni és ezekkel a sebekkel tovább élni? Képes lennél bízni benne, hogy az élet nem rúg többé beléd és talán… talán veled is történik valami szép? Hidd el, akkor kapod a legnagyobb pofont, mikor legjobban a padlón vagy! Senki nem fog neked kegyelmezni. Neked kell átvészelni a történteket!
Úgy gondolod neked vannak a legnagyobb problémáid? Gondold át még egyszer!

*Elie szemszöge*

- … Ééés… bo..bol…boldogan… öööö… boldogan éé..éltek, amí..amíg meg neem hal..haltak. –húztam végig az utolsó sorokon ujjamat a vakoknak készült mesés könyvben. Igen, a vakságom végleges. Soha többé nem fogom tudni megkülönböztetni a pirosat és a lilát. Ahhoz képest egész jól fogadtam. Viszont nagyon félek. Nem tudom, mit fogok tenni a jövőbe.
- Ügyes vagy! –fogta meg kezemet a mellettem ülő hölgy, aki az elmúlt napokban rengeteg dolgot tanított. –Mehetünk sétálni? –adta kezembe a botomat, amivel már egész jól boldogulok.
- Jó napot! –vágott közbe az ajtó nyílás és egy ismerős férfi hang. –Elie, James Blake vagyok. Odakinn azt mondták már nem tart a kezelés. Várjak még?
- Tényleg! Már fél öt. Negyed órája be kellett volna fejeznünk. –hallottam ahogy Mrs. Dana felkel, enyhén hátra csúsztatva a széket, ami nyikorgó hangot adott ki. – Holnap találkozunk Elie. Szia! Viszont látásra uram! –búcsúzott el és távozott.
- Ezt neked hoztam. –foglalt helyet Mr. Blake az imént felszabadult széken. A szívem vadul zakatolt. Mit akar ez itt? És miért hozott virágot?
- Nagyon szépen köszönöm uram. Megtenné, hogy vízbe teszi helyettem? –nyújtottam vissza a remegve a csokrot. Ahogy átadtam, keze enyémhez ért. Valamiért melegség töltötte el a szívemet. –Egyébként mi járatban erre?
- Hiányoztál. –mondta remegő hangon. Az eszem megáll. Hogy érti ezt? –Mármint a suliból. –próbálta kimagyarázni magát, sikertelenül.
- Öhm… Ön is nekem. Vagyis… - dadogtam megilletődötten.
- Nézd, most nem úgy vagyok itt mint az igazgató, hanem mint látogató. Vagy ha te is benne vagy mint barát. Szólíts csak James -nek. –tért vissza a már ismert, magabiztos hangja. Meglepődtem. Pár másodpercig nem is tudtam mit mondani, de ekkor előjött a huncut és vidámabb énem, amit már hónapok óta nem tapasztalhattam.
- Na de tanár úr! Én a diákja vagyok. Ez nem fog menni. –mosolyodtam el egy kis időre, majd ismét elővettem a szomorú arcomat.
- Akkor megharagszom. – mondta. Éreztem ahogy végig simít a hajamon. Furcsán éreztem magam. Teljesen beleborzongtam. –Figyelj. Tudok rólad szinte mindent. Igen, beleértve a terhességet, a vakságot, és apukádat. Tudom azt is, hogy nincsenek barátaid.
- Ezt nem kellett volna. –lábadt könnybe szemmel. –Honnan tud mindezekről?
- Az mindegy. Megvannak a forrásaim. Ne haragudj kérlek Csak azért mondtam, hogy tisztába légy vele és, hogy tudd, van valaki akire számíthatsz.
- Nem tudom mit akar tőlem. –próbáltam védekezni.
- Csak jobban megismerni téged. Zavarna? –éreztem ismét meleg kezét a csuklómon.
- Szerintem ha nem lenne az igazgatóm, tök jóban lennénk. Így viszont elég gáz. -tértem ki a kérdés elől.
- Ne butáskodj már! Mikor engednek ki? –kacagott zavartan. Egy kicsit tényleg furcsa volt, de Blake egész szimpatikus.
- Remélem már holnap. –suttogtam a lehető leghalkabban.
- Akkor este vacsizni jössz velem! –jelentette ki a legnagyobb magabiztossággal. Erre muszáj volt mosolyognom. Tetszik a stílusa.
- Értem. Na de igazgató úr! –mosolyogtam, mialatt szívem majd kiesett a helyéről. Ez eszméletlen… Mennyire elmebetegség, hogy bepróbálkozik nálam az igazgató. Az eszem meg áll. Ez teljesen ésszerűtlen.
- Érted megyek. Abbey Road 26. igaz? –mondta, miközben hallottam ahogy felkel.
- Maga elképesztő! –mosolyogtam. Blake szebbé tette a napomat. –Mégis honnan tudja?
- Én vagyok az igazgató! Egyébként meg mondtam, hogy tegezz légyszíves! Vagy én is magázni foglak. –mondta szemrehányóan, de teljesen elpoénkodva az egészet.
- Igen is uram! Vagyis... Oké James. –mondtam elhúzva a végét. Borzasztóan idegen volt nekem a dolog. Tegezni egy tanárt? Nem, hogy az igazgatót.
- Szia! –hajolt hozzám a fülembe suttogva, majd egy gyors puszit nyomott a homlokomra. Megfagyott bennem a vér. Valószínűleg olyan színem lehetett mint egy ráknak. Kicsit kellemetlenül érintett a dolog.
- Öhm… Szóval… Szia! –mosolyodtam el kissé idiótásan. Forró leheletét még mindig éreztem, amiből azt a következtetést vontam le, hogy nagy valószínűséggel még mindig nem távolodott el tőlem.
- Jó napot Mr. Blake! Szia Elie! –nyitódott az ajtó beengedve Matt meglepődött hangját. Nem esett le rögtön a dolog. Nem tudtam, hogy hogy kerül ide ez a srác.
- James! Te mit keresel itt? –hallottam egy másik hangot ami nem Matt -hez tartozott. Ez sokkalta vékonyabb volt és csipogós. Mégis ismerős. Shane!

16. Fejezet - Sötétség

Ahogy ígértem, pár nap késéssel hoztam az új részt. Ha netalán tán arra vetemednétek, hogy komit írjatok, vagy pipáljatok, ezért a továbbiakban sem fogok megharagudni. Jó olvasás!

Kinyitottam a szemem, mire elém tárult valami fekete sötétség. Hamarosan visszatért a hallásom és gépek zajára lettem figyelmes. Villám gyorsan leperegtek előttem a tegnap történtek. Hogy tehettem ezt?
- Drágám? Ébren vagy? –hallottam jobbról egy aggódó női hangot. Anya. Jobb kezemet óvatosan felemeltem és megdörgöltem szememet. Pislantottam még néhányat de hiába. Minden alakalommal ugyanabba a sötétségbe érkeztem vissza. A pulzusom valószínűleg az egekben lehetett.
- Anyu. –suttogtam rekedt hangon, ismét a szememhez kapva. –Anyu, nyitva van a szemem?
- Igen kicsim, miért? Miért kérdezed ezt? –hallottam az aggódó, de főképp meglepett hangot.
- Nee! – ordítottam torkom szakadtából. Éreztem ahogy arcomon temérdek mennyiségű sós vízcsepp ömlik végig. Szememet szorgosan törölgetve sikítottam és kapálóztam.
- Elie? Mi a baj? –fogta le anyu a karom. Hidegséget éreztem. Valószínűleg lerúgtam magamról a pokrócot. –Nyugodj meg, és mond el mi van! –kiabált rám.
- Nem látok! –ordítottam fülsiketítő hangon.
-Ez lehetetlen! – hallottam a megrémült választ, majd egy ajtócsapást és egyre halkuló, rohanó lépteket. Éreztem ahogy szívem összeszorul. Alig kaptam levegőt, könnyeim pedig szorgosan csordogáltak. Teljes szívemből zokogtam. Rettenetesen féltem. Még nem sikerült teljesen felfogni a dolgot. Nem igazán értettem mi történik körülöttem. Lassan kezdtem elveszíteni a tudatomat. A rettegés teljesen felemésztett. Rosszul lettem. Kezdtem belemerülni a zokogásba.
- Kisasszony, nézzen rám kérem! –hallottam egy mélyebb férfi hangot, ami kizökkentett. Valószínűleg egy idősebb úrhoz tartozott. Fejemet automatikusan a hang irányába fordítva, kezdtem abba hagyni a zokogást.
- Kérem szóljon ha lát valamit! Ha csak egy kevés fényt is érzékel, jelezze! –kaptam az utasításokat. Éreztem ahogy egy meleg kéz az állam alá nyúl és feljebb emeli a fejem. Moccanni se mertem annyira féltem. Teljesen lesokkoltan hallottam ahogy kattan valami.
- Látsz valamit drágám? –kérdezte anyu.
- Kérem hölgyem! Ne zavarja a munkámat! –szólalt meg a viszonylag mély férfi hang, mielőtt válaszoltam volna.
- Nem! Semmit! –kezdtem ismét zokogásba. Lehajtottam a fejem, arcomat pedig tenyerembe temettem. – Megvakultam!
- Nézze, még el kell végeznünk pár vizsgálatot. Nyugodjon meg, még semmi sem biztos.
- Doktor úr! Mi történhetett? Elvágott valami ideget, vagy mi?
- Nézze, hölgyem! Ez teljességgel lehetetlen. Valószínűleg a trauma hatására, vagy fertőzés következtében jelentkezett az ideiglenes, de lehet, hogy végleges vakság. Mindent meg fogunk tenni, ezt megígérhetem. –állította fel a diagnózist, kezét a vállamra helyezve. Próbált megnyugtatni, nem sok sikerrel. Nagyon féltem. Utoljára akkor hallottam ezt a mondatot, mikor apu meghalt. Az életem összeomlik. José elment és babát várok tőle. Apa… Apa is elment. Kisebb gond, hogy Matt szórakozik velem. És valószínűleg megvakultam.
- Mrs. Benett! Beszélnünk kell. –mondta az orvos.
- Hallgatom. –válaszolt anyu.
- Odakinn.

*Matt szemszöge*

- Te egy istennő vagy Shane! –simítottam végig a szőke bombázó meztelen testén. Néhány kósza tincs röppent az arcába, és tapadt oda az izzadságtól. Rajtam is gyöngyözött némi verejték. Eszméletlen és felejthetetlen éjszakám volt. Azonban magam se értem mi lelt! Én, Matt Wilkinson, a legmenőbb, leglazább csávó elérzékenyülök, ha eszembe jut egy lány. Ez a valaki mindent tönkre tesz. Engem is! Tegnap nem mondtam el senkinek a kiderített dolgokat. Az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy könnyen és is pletyka téma lehetek. A csók miatt, ami viszont jót tett a hírnevemnek. Azóta kiderült, hogy a gyönyörű Benett lány egy elérhetetlen csaj. Még senkinek sem sikerült meghódítania, csak valamilyen csicskának, aki ha jók az infóim nem rég költözött el. Minél jobban ellenkezik annál jobban magam mellett akarom őt tudni, még akkor is ha terhes. Ha fél lába lenne, én akkor is lefektetném! Össze sem tudom számolni, hogy hány barátnőm volt eddig. Nem beszélve a Shane féle egy éjszakás kalandokról. Eddig úgy gondoltam tizennyolc vagyok most kell minden hülyeséget megcsinálni és jól érezni magamat. De most Elie mindent megváltoztat. Teljesen elvette az eszem.
~Ugyan Matt! Miről beszélsz? Megőrültél? Itt van egy gyönyörű bombázó és te egy másikra gondolsz? Aki ráadásul terhes?! Te tiszta hülye vagy.
- Máskor is megismételhetjük. –bújt hozzám Shane, teljes testével hozzám simulva. Végig húztam a kezem az oldalán, majd fenekén állapodtam meg. –hányra mész ma suliba? –kérdezte zöld szemeit villogtatva, mint egy macska.
- Ma nem megyek. Charles szerzett igazolást. A faterja doki. –válaszoltam, alkaromra támaszkodva. –Hé bébi! Ne menj te se! Apukád a diri, biztos igazolja. Hidd el, jobb dolgod lesz itt!
- Nem lehet. Egy óra múlva kezdődik az első órám. Mennem kell.
- Addig még van idő! Egy gyors menet? –rántottam közelebb mint egy játék babát, pimasz szemeket és mosolyt varázsolva arcomra.

15. Fejezet - Elie, itthon vagy?

Hejh! Eltüntek a kommentjeim. Rendben, kicsit hiányoztak a megjegyzések, de mivel nem volt komment határ és nem is lesz soha, hoztam az új részt! Jó olvasást kívánok hozzá, remélem elnyeri a tetszéseteket.
U.i: köszi a pipákat és üdv az új feliratkozóknak! :)

*Matt szemszöge*

- Elie, itthon vagy? –kiáltottam az ajtóhoz simulva. Óvatosan lenyomtam a kilincset és résnyire nyitottam az ajtót, meggyőződve róla, hogy a lány a lakásban tartózkodik. Ujjamat a csengőre tapasztva vártam a választ, ami csak nem akart megérkezni. Nem a türelmemről vagyok híres ezért ismét a kilincset kezelésbe véve, átléptem a küszöböt.
- Elie? Szép lány? Matt vagyok. –kiabáltam, a lányt fürkészve. Az apró lakás falai semleges fehér színűek voltak. Semmi rendszer és ízlés nélkül voltak összeválogatva a berendezések színei. Néhány fényképet véltem felfedezni a falon. Az egyiken egy barna hajú lány vigyorgott, egy férfival és egy nővel a háttérben. Ez biztosan egy családi kép. Kissé furcsának találtam, mikor megláttam egy kép keretet, kép nélkül. Előtört bennem a nyomozói ösztön. Az előszoba teljes hosszán egy polc szerű sank húzódott, világos furnér bevonattal. Lassú léptekkel haladtam minél beljebb és beljebb. A sank sarkán azt hiszem megtaláltam a kép keretből hiányzó részt. Egy kép. Lassan felemeltem és át tanulmányoztam. Enyhén őszülő de fiatal kinézetű férfit ábrázolt. Alaposan szemügyre vettem a fényes lapocskát, felfedezve rajta néhány vízcsepp foltot ahol kissé elmosódott a nyomtatás. Meglepődve léptem hátra néhányat az imént látott családi képig. A férfi a könnyes fényképről megegyezett a három személyes portrén mosolygó úrral. Nem tudom mennyi az IQ-m, de most beindult az agyam. Az apukája tehát valószínűleg meghalt. ~folytattam a gondolat menetemet. Még azt is kiderítettem, hogy friss az élmény. Tisztára Sherlock Holmes -nak éreztem magam amikor rájöttem, hogy a kép még nincs ronggyá ázva, sőt talán picit nedves is a tapintása. Ebből következtettem, hogy apuci nemrég hunyhatott el.
-Elie, hol vagy?- tértem vissza ismét a lány keresésére. Furcsa… Vajon mi történik itt? Oké, kicsit szégyelltem magam az imént végzett kutatás miatt. Körbeforgattam a tekintetemet, de se kép, se hang. Nem bírtam tovább. Mint egy betörő céloztam meg és nyitottam be az első ajtót, ami az előszobáról nyílt. Egy apró hálószoba. Rózsaszínre meszelt falak, fehér függöny, kis barna éjjeli szekrény az egy személyes, rózsaszín ágyneművel burkolt ágy mellett. Körülbelül ennyiből állt a berendezés. Még léptem néhányat befelé. Utoljára körülnézve, fedeztem fel egy kisebb tévét, de Elie sehol. Kiléptem a szobából, az ajtót kilincsre zártam és folytattam a felfedező utat. Összehúzott szemöldökkel mentem közelebb egy sötétbarna asztalkához amin egy laptopot láttam. Kellő távolságról azt is felfedeztem, hogy be van kapcsolva. Lábaim nagy léptekkel indultak a gép felé. Mikor odaértem felnyitottam és végig húztam a tach padon ujjamat, mire a kijelző életre kelt. „Terhesség jelei” –olvastam a kereső által kidobott találatokat.
Mi a franc? Millió gondolat zakatolt a fejemben. Kellett pár perc, hogy felfogjam a dolgot. Elie terhes? Mosolyogni kezdtem. Ezt mérhetetlenül viccesnek találtam. Felmerült bennem, hogy ahogy jöttem, úgy el is megyek. Mintha itt se lettem volna. Nincs itt semmi keresni valóm. Mekkora pletyó lesz ebből… Hátat fordítva a laptopnak, elindultam a kijárat felé. Nem lenne szerencsés ha épp most találkoznék a lánnyal ezért igyekeztem hangtalanul elhagyni a házat.

/Egy órával később/

- Mi jót csinálsz kicsim? –szóltam a telefonba a legnagyobb lazasággal és flegmasággal, mikor meghallottam Shane hangját. Ma este lefektetem.
- Nagy parkban vagyunk a srácokkal. –érkezett a félénk válasz. Ezt a lányt is sikerült magamba bolondítani. Tökéletes.
- Fél óra múlva ott leszek, bébi! –mondtam a készülékbe amit időközben kihangosítottam.
- Várunk. –hallottam a kicsit csipogós hangot. Megforgattam a szemem. Ha túlélem a délutánt, lesz egy jó éjszakám.

- Csá Matt! –intett felém néhány magasra lendülő kéz. Lazán biccentettem a spanok felé, majd még egyszer meglökve deszkámat Shane elé gurultam. A szőkeség egy rozoga padon ült, három másik lánnyal. Az egyiket felismertem. Vöröske, szemüveggel. Azt hiszem Nohra -nak hívják… A szőkére kacsintottam, mire felállt és formás fenekét ringatva elém sétált. Nem bírom a csöpögős szöveget, meg a romantikázást, ezért egy gyors csók után rögtön a lényegre tértem.
- Ma egész éjszaka üres a ház. –mondtam átkarolva derekát.
- Ott leszek. –kaptam a választ egy huncut mosoly kíséretében.

*Mrs. Benett szemszöge*

Könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam eldönteni, vajon öröm vagy bánat miatt jelentek meg arcomon a sós cseppecskék. Végre sikerült felfognom, hogy a lányom terhes. Félek, és féltem őt. Nem tudok neki tanácsot adni. Felajánlottam, hogy maradjon nálam, de nem akart.
Hirtelen eszembe jutott valami. Valami szörnyűség. Félelem lett úrrá rajtam. Mintha puskából lőttek volna ki, felpattantam és hívtam egy taxit. Elie-hez kell mennem. Azonnal. Remélem nem késő.

Új szereplő!

Kezdetben úgy gondoltam ő csak egy mellék szereplő lesz, de tévedtem! Szóval köszöntsétek Mr. Blake -et!     Szereplők

14. Fejezet - Vér mindenütt!

Helló. Kicsit hosszabb kihagyás után itt az új fejezte. Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket és a pipákat. (Kaptam néhány "nem tetszik" jelzést is, de ez miatt nem fog bezárni a blog. Ellenkezőleg, remélem, hogy van akinek tetszik amit csinálok)
Személy szerint beleborzongtam az írásba, ahogy gépeltem. Jó olvasást!

*Elie szemszöge*

- Elie! Kicsim, mit csinálsz itt? –találtam magam anyu karjaiban. Meg sem mozdultam. Mint egy deszka álltam az ajtóban, kissé remegve. –Drágám, történt valami? –engedett a szorításból, megfogva a vállamat. Mélyen a szemembe nézett mialatt én fa pofával álltam tovább megdermedve. Igazából arra sem emlékszem, hogy hogy sikerült idejutnom ilyen állapotban. –Te jó ég! Elie, mi történt? –rántott be anyu az ajtón. Láttam ahogy szemei könnyesek lettek. Lábaim ösztönösen követték őt. Két napja voltam itt utoljára. Minden hétvégén jövök csak haza. Berángatott a nappaliba és a fehér pokróccal leterített kanapéra ültetett. Láttam rajta a rémületet, de nem reagáltam. Lassan kezdtem oldódni. Nem tudtam, hogy hogy fogom elmondani a történteket.
- Igyál kicsim! –éreztem az üvegpohár hidegségét amit a kezembe nyomott.
- Anyu, baj van! –kortyoltam a vízbe. Próbáltam összeszedni magamat és a gondolataimat. Láttam a szemében, ahogy megkönnyebbül. Végre megszólaltam.
- Hallgatlak. Mi történet? –csuklott el a hangja, habár éreztem benne az enyhe anyai szigort.
- Anyu… - kezdtem bele, majd nagy lélegzet vétel után kimondtam. –Terhes vagyok. -Nagyot sóhajtottam és csak ezután néztem rá, figyelve reakcióját. Szeme tágra nyílt, szája, résnyire. Azt hiszem az imént én is ilyen állapotban lehettem.
- Ez biztos? –nyögte végül, haláli vékony hangon. Óvatosan, alig láthatóan bólintottam. –Elie, nem mondtad, hogy van valakid! –rázta fejét, mire szőke tincsei rezgésbe jöttek.
- Mert nincs is… Anyu, a baba José-é. –jelentek meg a hívatlan vendégek szememben. –Én nem tudom… Nem tudom, hogy megtartom-e.
- Nagyi leszek. –láttam egy halvány mosolyt az arcán. Alig görbült meg vörös rúzzsal kiemelt szája, de mégis csak mosolygott.
- Nem tudom, hogy meg tartom-e! –ismételtem a mondatot. Nem hiszem, hogy akarom ezt a babát. Tizenkilenc vagyok, nem érzem magam felkészültnek egy gyerekre. Nem lehet, nem tarthatom meg.
- Elie, ez a te döntésed. –bólintott anyu. –Át kell gondolnod. Tudom, hogy jó döntést fogsz hozni. Milyen idős a pici? –foglalt helyet mellettem a kanapén.
- Körülbelül két hónapos. –adtam meg a választ.
- Voltál már orvosnál? –kérdezte nyugodt, egyenletes hangon. Éreztem, hogy próbál összeszedetnek tűnni, habár őt is felhúzta a dolog.
- Még nem. Nem vagyok rá képes. –nyöszörögtem, könnyeimmel küszködve. – Anyu, mit csináljak? –kezdtem halk zokogásba.
- Drágám, tizennyolc vagy. Neked kell eldöntened. –tette vállamra kezét, majd átölelt. Láttam ahogy szemébe könnyek szöknek. – Hidd el én támogatni foglak mindenben. Szeretném, ha úgy fognád ezt fel mint egy ajándék. Ha jól számolom a sulit még épp végig tudod járni.
- És mit kezdek négy középpel meg egy gyerekkel? –kezdem újra sokkos állapotba lépni.
- Minden rendben lesz. –hallottam ismét a remegő hangot.

/Négy óra múlva/

Anyu felajánlotta, hogy maradjak nála. Ezt viszont nem akartam. Nem tudom miért de nem voltam rá képes. Szörnyű gondolatok jártak a fejemben. Olyan elképzelések kavarogtak bennem, hogy megijedtem magamtól. Öngyilkosság. Nem… Ezt nem tehetem!
Rózsaszín-fekete kockás ágyneművel bélelt ágyamban feküdtem. Jól befészkeltem magam puha pokrócomba és szinte mozdulni sem tudtam. José járt az eszemben. Nem mondom, hogy nem szoktam rá gondolni, de nem sűrűn. Eddig úgy éreztem, hogy túltettem magam rajta. Több mint két hónapja nem hallottam róla, hiszen így beszéltük meg. Azon gondolkodtam vajon értesítenem kellene-e. Nem szeretném felkavarni az életet. Viszont ha lesz egy gyereke, arról tudnia kell. Ez bonyolult. Bambán bámultam a semmibe. Fejemből kimenekültek a gondolatok, helyet adva a borzalmas félelemnek. Arcomon könnyed szellő röppent végig ami a résnyire nyitott ajtó felől érkezett. Szemem kissé összehúzódott és kezdtem homályosan látni. Végtagjaim remegni kezdtek és lassan kezdtem feltápászkodni. Szédültem. A fürdőszoba felé támolyogtam, majd szinte bezuhantam az ajtón. Kinyitottam a tükör szekrényt és valamilyen vágó eszköz után néztem. Mikor végre találtam egy zsilettet enyhén elmosolyodtam. Furcsán éreztem magam. Mintha nem is önmagam lennék. Mutató ujjamat végighúztam az éles pengén. Bizsergést éreztem. Ujjamra vér szökkent, mire elmosolyodtam. A vércseppet óvatosan végig kentem a számon. Mosolyogni kezdtem, mintha belém költözött volna egy másik lélek.
A pengét tenyeremre helyeztem majd összeszorítottam. Az éles zsilett átvágta bőrömet, húsomba fúródva. Vérem vadul folyni kezdett. A fehér, porcelán mosdóra csepegve, pirosra festett mindent. Nem éreztem fájdalmat. Engedtem a szorításból, rá se nézve, milyen sebeket okoztam magamnak. Ismét bizsergést éreztem és kellemes melegséget ami átjárta a testemet. Mutató és hüvelykujjam közé vettem a zsilettet és végig húztam a bal csuklómon. Majd még egyszer és még egyszer.

 Kezemet közelebb húztam a szememhez, hogy közelebbről szemlélhessem „alkotásomat”. Mutató ujjamat egy vértócsácskába mártottam és piros mosolygós fejecskét rajzoltam a tükörre. A Smiley rám vigyorgott, ezért muszáj volt vissza mosolyognom. Hirtelen felemeltem a karom, tenyérrel felfelé. Minden piros volt.

Megszédültem. Úristen! Mit csinálok? Ez fáj!
Egy törölköző után kaptam. Sikerült vissza zökkennem a jelenbe. Sírni kezdtem. Rettenetesen fájt. Szétnézve, érzékeltem, hogy mit tettem magammal. A kék törölközőt (ami időközben lilává vált) el emelve láttam meg az égető, mély sebeket. A felsőm is pirosan ragyogott, mint a smiley a tükörből. Tiszta szívemből zokogtam. Kezdtem ismét elveszíteni a fonalat. Borzalmasan fájt mindenem. A vérzés pedig nem akart elállni. Rettenetesen szédültem. Próbáltam elállítani a piros folyadékot de nem ment.
Már alig voltam magamnál, mikor megszólalt a csengő. Valaki jött.

13. Fejezet - Hányinger, szédülés

Mint ígértem, itt az új részt. Bár a megjegyzések nem gyűltek, kaptam pipákat és feliratkozókat! Remélem tetszeni fog ez a fejezet is.
A suli gáz, ezért valószínűleg megint késni fog a következő rész. Remélem ezért nem hagytok cserben. Valószínűleg csak egy hét múlva tudom hozni, bocsi.

*Elie szemszöge*

Kissé megremegtem. Nem tudom mit akar Blake. Te jó ég! Hány inger… Hol a mosdó?
- Bocsánat! –csuklott el a hangom, mivel szám elé kaptam. Kirohantam a fehér irodából, a mellette lévő fehér mosdóba. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne rókázzam le a barna parkettát és a mosdó csempéit.
Blake az ajtó előtt állt. Néha bekopogott, hogy adjak életjelet magamról.
Pár perc szenvedés után hirtelen erőre kaptam mintha mi sem történt volna.
- Mi volt ez Elie? –léptem ki az ajtón egy öltönyös alakba ütközve. – Haza vigyelek? Vagy orvoshoz? –ölelt át az igazgató. Mit mondjak elég pikáns helyzet volt. Kissé furcsán éreztem magam karjaiban de testemet átjárta valamilyen bizsergés.
- Gondolom csak elrontottam a gyomrom. Nem kell haza… - fejeztem volna be, de eszembe jutott, hogy nem is lenne olyan rossz kihagyni egy napot. – Nem érzem túl jól magam. –kaptam a fejemhez.
- Ugye tudod, hogy orvoshoz kellene vigyelek! –engedett el az igazgató. Kissé elvörösödött. – Haza viszlek kocsival.
- Igazán nem kell. –küldtem kedves mosolyt Blake felé. –Haza találok egyedül is, nem lesz bajom. Az óráimat ugye igazolni fogja?
- Természetesen. Ha valami baj van azért menj orvoshoz! –adta ki a parancsot mialatt felsegítette kabátomat. Eszembe jutott valami.
- Tanár úr, mit szeretett volna mondani? –pillantottam vissza. Az ezüst színű kilincs már a kezemben volt.
- Nem fontos. –lépett közelebb, mire egy gyors viszlát kíséretében távoztam az irodából.
Egy nagy sóhaj után megindultam a kijárat felé. Lábaim automatikusan vittek az izgalomtól mentes, szürke árnyalatú folyosón. Itt-ott néhány régi tabló kép mellett a falon diákok képzőművészeti alkotásai lógtak. Nem hagyott nyugodni a kérdés. Vajon mit akarhat Blake? Lehetséges, hogy Shane, a lánya mondott valamit? Nem, nem hiszem. Nem úgy ismerem az igazgatót, ő nem ilyen. Köztudottan jó híre van a diákok között. Fiatal, megértő, spontán és… Jól néz ki! A lányok felének csorog utána a nyála. Sőt szingli. Jobban mondva özvegy. Shane a mostoha lánya. A felesége első házasságából, aki pár éve meghalt. A nő sokkal idősebb volt nála ha jól tudom. Azóta a szőkeség vele él, mintha az igazi lánya lenne.
- Hová mész? –kapta el a karom valaki. Felszisszentem. Kissé hátra hőköltem, majd léptem is egyet hátra. Mikor végre feleszméltem rájöttem, hogy a hang és a kéz egy vörös, göndör hajú lányhoz tartozik. ~Őt ismerem!~ futott át az agyamon.
Mindig Shane-nel lóg. A neve… Szóval a neve… Natasha!
- Semmi közöd hozzá Natasha! – förmedtem rá.
- A nevem Nadia! –markolta meg a pólómat és közelebb húzott magához.
- Nadia vagy nem Nadia, hagyj békén! –téptem le magamról a karját, és elsiettem mellette.
- Képzeld Matt épp most ment el Shane-nel ebédelni. –kiáltott utánam a göndörke, mithe valami nagy szörnyűséget mondott volna.
- És ez engem hol érint? –pillantottam vissza, teljes nyugodtsággal. Semmilyen féltékenységet nem éreztem. Ellenben hatalmas megvetés tombolt bennem leginkább Matt iránt, de Shane és Nadia sem maradt ki a jóból.
Nem tűrtem tovább a vöröske szúrós tekintetét, és meglepődött arcát ezért sarkon fordultam és kibillegtem az ajtón.
Haza felé indultam. Igazán nem lakom messze a sulitól. Útközben Matt-re gondoltam, majd Shane –re. Aztán Mr. Blake-re. Valami mennyei sugallat hatására előkotortam a telefonomat. Le volt némítva iskola idő alatt ezért nem hallhattam az üzenet avagy hívás jelző hangját. Feloldva a képernyőt észrevettem egy még nem olvasott SMS-t. Ismeretlen számról érkezett. Nem voltam izgatott, végül is csak egy üzenet. Viszont mikor olvasni kezdtem, teljesen lesokkoltam.

Szia! Nem kellene, hogy tudd ki vagyok. Szégyellem is magam amiatt, hogy felnőtt létemre mint a kisovis titkos üzenetet küldök. Nézd, nem tudom, hogy fogom elmondani de egyszer muszáj lesz. Egyáltalán nem helyes amit csinálok. Próbálok ellenállni az érzésnek, de valahogy nem akarózik. Válaszban nem reménykedem, és nem vagyok benne biztos, hogy valaha is felfedem a titkom. Holnap remélem újra látlak!

Mi a manó? Vagy ki a fene? Biztosan Matt. Most szórakozik velem? Vagy Shane –nel? Hihetetlen haragot éreztem. Hogy teheti ezt?
Hirtelen megszédültem. Valami nincs rendben. Közben haza érve beléptem a világos narancssárgára meszelt apró kétszobás lakásba. Lerúgtam a bakancsom és az a laptopom elé ugrottam. A gépem egy világos barna asztalkán volt elhelyezve, ahol általában ebédelni is szoktam. Kevésbé a titokzatos SMS miatt aggódtam. Felnyitottam a csodamasinát és rákattintottam egy böngészőre. Vadul kocogtatni kezdtem a betűket, két szavat gépelve: terhesség jelei. Átfutottam néhány oldalt, majd nagyot sóhajtva lecsuktam a laptopot, fejemet pedig ráhajtottam. Zokogni kezdtem. Nem tudom mit éreztem. Azt hiszem félelmet, de ekkorát még soha. Még akkor sem mikor José elhagyott. José! Úristen, ez nem lehet…
Felpattantam, amivel majdnem hátra döntöttem a forgószékemet. Csak most vettem észre, hogy a kabátomat le sem vettem. Megkerestem a bakancsom párját amit az imént szétrúgtam, és kiperdültem az ajtón. Eszembe se jutott bezárni.
A gyógyszertárba rohantam. Tudom, felelősségteljesebb lett volna orvoshoz menni, de ebben a helyzetbe ezt nem tudtam megtenni.
Belibbentem az üveges ajtón, és a pulthoz siettem. Teljesen elpirultam. Kellemetlennek éreztem, hogy terhességi tesztet vásárolok.
Egy kedves fiatal gyógyszerész állt a pultnál. Teljesen spontán átadta a kért árut (ami mondhatom nem volt valami olcsó) sőt ha igényeltem volna, el is magyarázta volna a használatát.

Nem volt erőm haza sétálni, ezért fogtam egy taxit. A kezdeteleges izgatottságból őrült félelem alakult. Mikor ismét haza értem, teljesen sokkos állapotban voltam. Lábaim nem tudták megtartani súlyomat, homályosan láttam. Alig tudtam elolvasni a használati utasítást. Próbáltam összeszedni magam, mindkevesebb sikerrel. Remegve végeztem el a tesztet, habár érdemes lett volna reggelig várni, ugyanis akkor pontosabb. Az útmutató alapján 10-15 percet várnom kellett. Borzalmasan hosszú időnek tűnt. Számoltam a másodperceket. Halálosan ideges voltam. Miután letelt az előre látott idő, a tesztért nyúltam, és…