14. Fejezet - Vér mindenütt!

Helló. Kicsit hosszabb kihagyás után itt az új fejezte. Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket és a pipákat. (Kaptam néhány "nem tetszik" jelzést is, de ez miatt nem fog bezárni a blog. Ellenkezőleg, remélem, hogy van akinek tetszik amit csinálok)
Személy szerint beleborzongtam az írásba, ahogy gépeltem. Jó olvasást!

*Elie szemszöge*

- Elie! Kicsim, mit csinálsz itt? –találtam magam anyu karjaiban. Meg sem mozdultam. Mint egy deszka álltam az ajtóban, kissé remegve. –Drágám, történt valami? –engedett a szorításból, megfogva a vállamat. Mélyen a szemembe nézett mialatt én fa pofával álltam tovább megdermedve. Igazából arra sem emlékszem, hogy hogy sikerült idejutnom ilyen állapotban. –Te jó ég! Elie, mi történt? –rántott be anyu az ajtón. Láttam ahogy szemei könnyesek lettek. Lábaim ösztönösen követték őt. Két napja voltam itt utoljára. Minden hétvégén jövök csak haza. Berángatott a nappaliba és a fehér pokróccal leterített kanapéra ültetett. Láttam rajta a rémületet, de nem reagáltam. Lassan kezdtem oldódni. Nem tudtam, hogy hogy fogom elmondani a történteket.
- Igyál kicsim! –éreztem az üvegpohár hidegségét amit a kezembe nyomott.
- Anyu, baj van! –kortyoltam a vízbe. Próbáltam összeszedni magamat és a gondolataimat. Láttam a szemében, ahogy megkönnyebbül. Végre megszólaltam.
- Hallgatlak. Mi történet? –csuklott el a hangja, habár éreztem benne az enyhe anyai szigort.
- Anyu… - kezdtem bele, majd nagy lélegzet vétel után kimondtam. –Terhes vagyok. -Nagyot sóhajtottam és csak ezután néztem rá, figyelve reakcióját. Szeme tágra nyílt, szája, résnyire. Azt hiszem az imént én is ilyen állapotban lehettem.
- Ez biztos? –nyögte végül, haláli vékony hangon. Óvatosan, alig láthatóan bólintottam. –Elie, nem mondtad, hogy van valakid! –rázta fejét, mire szőke tincsei rezgésbe jöttek.
- Mert nincs is… Anyu, a baba José-é. –jelentek meg a hívatlan vendégek szememben. –Én nem tudom… Nem tudom, hogy megtartom-e.
- Nagyi leszek. –láttam egy halvány mosolyt az arcán. Alig görbült meg vörös rúzzsal kiemelt szája, de mégis csak mosolygott.
- Nem tudom, hogy meg tartom-e! –ismételtem a mondatot. Nem hiszem, hogy akarom ezt a babát. Tizenkilenc vagyok, nem érzem magam felkészültnek egy gyerekre. Nem lehet, nem tarthatom meg.
- Elie, ez a te döntésed. –bólintott anyu. –Át kell gondolnod. Tudom, hogy jó döntést fogsz hozni. Milyen idős a pici? –foglalt helyet mellettem a kanapén.
- Körülbelül két hónapos. –adtam meg a választ.
- Voltál már orvosnál? –kérdezte nyugodt, egyenletes hangon. Éreztem, hogy próbál összeszedetnek tűnni, habár őt is felhúzta a dolog.
- Még nem. Nem vagyok rá képes. –nyöszörögtem, könnyeimmel küszködve. – Anyu, mit csináljak? –kezdtem halk zokogásba.
- Drágám, tizennyolc vagy. Neked kell eldöntened. –tette vállamra kezét, majd átölelt. Láttam ahogy szemébe könnyek szöknek. – Hidd el én támogatni foglak mindenben. Szeretném, ha úgy fognád ezt fel mint egy ajándék. Ha jól számolom a sulit még épp végig tudod járni.
- És mit kezdek négy középpel meg egy gyerekkel? –kezdem újra sokkos állapotba lépni.
- Minden rendben lesz. –hallottam ismét a remegő hangot.

/Négy óra múlva/

Anyu felajánlotta, hogy maradjak nála. Ezt viszont nem akartam. Nem tudom miért de nem voltam rá képes. Szörnyű gondolatok jártak a fejemben. Olyan elképzelések kavarogtak bennem, hogy megijedtem magamtól. Öngyilkosság. Nem… Ezt nem tehetem!
Rózsaszín-fekete kockás ágyneművel bélelt ágyamban feküdtem. Jól befészkeltem magam puha pokrócomba és szinte mozdulni sem tudtam. José járt az eszemben. Nem mondom, hogy nem szoktam rá gondolni, de nem sűrűn. Eddig úgy éreztem, hogy túltettem magam rajta. Több mint két hónapja nem hallottam róla, hiszen így beszéltük meg. Azon gondolkodtam vajon értesítenem kellene-e. Nem szeretném felkavarni az életet. Viszont ha lesz egy gyereke, arról tudnia kell. Ez bonyolult. Bambán bámultam a semmibe. Fejemből kimenekültek a gondolatok, helyet adva a borzalmas félelemnek. Arcomon könnyed szellő röppent végig ami a résnyire nyitott ajtó felől érkezett. Szemem kissé összehúzódott és kezdtem homályosan látni. Végtagjaim remegni kezdtek és lassan kezdtem feltápászkodni. Szédültem. A fürdőszoba felé támolyogtam, majd szinte bezuhantam az ajtón. Kinyitottam a tükör szekrényt és valamilyen vágó eszköz után néztem. Mikor végre találtam egy zsilettet enyhén elmosolyodtam. Furcsán éreztem magam. Mintha nem is önmagam lennék. Mutató ujjamat végighúztam az éles pengén. Bizsergést éreztem. Ujjamra vér szökkent, mire elmosolyodtam. A vércseppet óvatosan végig kentem a számon. Mosolyogni kezdtem, mintha belém költözött volna egy másik lélek.
A pengét tenyeremre helyeztem majd összeszorítottam. Az éles zsilett átvágta bőrömet, húsomba fúródva. Vérem vadul folyni kezdett. A fehér, porcelán mosdóra csepegve, pirosra festett mindent. Nem éreztem fájdalmat. Engedtem a szorításból, rá se nézve, milyen sebeket okoztam magamnak. Ismét bizsergést éreztem és kellemes melegséget ami átjárta a testemet. Mutató és hüvelykujjam közé vettem a zsilettet és végig húztam a bal csuklómon. Majd még egyszer és még egyszer.

 Kezemet közelebb húztam a szememhez, hogy közelebbről szemlélhessem „alkotásomat”. Mutató ujjamat egy vértócsácskába mártottam és piros mosolygós fejecskét rajzoltam a tükörre. A Smiley rám vigyorgott, ezért muszáj volt vissza mosolyognom. Hirtelen felemeltem a karom, tenyérrel felfelé. Minden piros volt.

Megszédültem. Úristen! Mit csinálok? Ez fáj!
Egy törölköző után kaptam. Sikerült vissza zökkennem a jelenbe. Sírni kezdtem. Rettenetesen fájt. Szétnézve, érzékeltem, hogy mit tettem magammal. A kék törölközőt (ami időközben lilává vált) el emelve láttam meg az égető, mély sebeket. A felsőm is pirosan ragyogott, mint a smiley a tükörből. Tiszta szívemből zokogtam. Kezdtem ismét elveszíteni a fonalat. Borzalmasan fájt mindenem. A vérzés pedig nem akart elállni. Rettenetesen szédültem. Próbáltam elállítani a piros folyadékot de nem ment.
Már alig voltam magamnál, mikor megszólalt a csengő. Valaki jött.