Hosszú-hosszú kihagyás után újra jelentkezem. Ismét a csúcson, és ismét a bloggeren. Persze, lassan kezdődik az évvégi hajtás, felvételi, érettségi és a többi. Mindenesetre itt az új rész, tőlem, nektek. Olvassátok, komizzatok, pipáljatok és ehez hasonlók :)
Jó olvasást!* Elie szemszöge*
- Értem. Várj csak, azt mondtad valószínűleg? –akadt el James lélegzete.
- Nem akarom magam ezzel álltatni. –szökkent végig egy hívatlan könnycsepp az arcomon.
- Bökd már ki! –helyezte kezét a vállamra, erősen megrázva azt.
- Szóval egy amerikai klinikán praktizáló szem sebész lenne az utolsó esélyem.
-Te jó ég Elie! Mi az akadály? Pénz? –ölelt magához, mikor könnyeim kérés nélkül megeredtek.
- Pénz? Ugyan már. Az nem lenne gond. A műtétemet állami intézmények finanszíroznák. Csak az utat kellene fizetnünk. –toltam el magamtól, elutasítva ölelését.
- Akkor? –kérdezte kissé hangosabban a kelleténél. Teljesen bezsongott.
- Kockázatos. Nagy az esélye, hogy nem ébredek fel. A szervezetem és az immunrendszerem is borotva élen táncol. Valószínűleg az altatókra sem reagálnék jól, nem beszélve a műtétet követő gyógyszerekre.
- Értem. Elie, én mindenképpen támogatni foglak, rendben? Bárhogy is döntesz. Akarom mondani döntetek Natalie-val... Öhm... Vagyis az anyukáddal–ölelt át még egyszer, majd miután elengedett, kocsija felé vette az irányt és elhajtott. Könnyeim lassacskán elálltak, majd botommal hadonászva a ház felé indultam. Kissé bizonytalanul botorkáltam fel a lépcsőn, majd kitapogatva a kilincset, kinyitottam az ajtót.
- Megjöttem. –kiabáltam a lehető leghangosabban, miközben levettem a cipőmet. Szinte epekedve vártam anyu válaszát ami csak nem akart megérkezni. Valami furcsa hangra lettem figyelmes. Mi ez? Össze csuktam a botomat és a a falhoz tapadva indultam befelé. –Megjöttem. –kiálltottam még egyet a biztonság kedvéért. Válasz ezúttal sem érkezett. Miután végképp feladtam, gondolván, hogy anyu elment valahová...
- Úr isten! Mi ez? –sikítottam mikor valami a lábamhoz ért. A valami pedig szőrös volt. Szívem a torkomban dobott, úgy éreztem meghalok ijedtemben. Sikítottam egy óriásit, szaporán kapkodva a levegőt és ugrottam egyet hátra.
- Szia kicsim, látom már találkoztál Gucci –val! (ejtsd: Guccsi)- nevetett anyu a konyha felől.
- Gucci? –ocsúdtam fel rémületemből a szőr pamacshoz guggolva. –Szia Gucci. –simítottam végig az állat puha szőrén. -Nem gondolod, hogy elég gázra sikeredett a bemutatkozásod? Te, érzékelted, hogy majdnem szívinfartust kaptam? -vigyorogtam, miközben szívem megtelt örömmel.
- Gucci egy kiképzett vak vezető kutyus. –magyarázott anyu, közelebb sétálva. –Egyébként ő egy kuvasz.. Jah, és elképesztően aranyos meg barátságos. Hidd el nem volt könnyű ilyen kevés idő alatt szerezni egy kutyót.
- Gucci! Te jó ég de édes vagy. –öleltem át a puha állatot aki az arcomat nyalogatta. Hallottam anyu szavait, de minden figyelmemet újdonsült társamnak szenteltem. –Jujj de imádlak. Hallod Gucci? Beléd szerettem. –szorongattam tovább.
/Másnap - Kórház/
- Értem. Akkor holnap már mehetek is haza, ugye? –igazítottam meg az időközben kissé felcsúszott felsőmet.
- Igen, viszont még egyszer meg kell kérdeznem. Biztos ezt akarja az abortuszt? –kérdezte az orvos, miközben szorgosan kopogtatott a számítógéphez tartozó billentyűzeten. –Ugye tisztában van vele, hogy a maga esetében ez nem egy rutin műtét. Igenis nagy a kockázat.
- Igen, és megértettem. A papírok is megvannak, mivel elég nyomós érvnek számított a vakság, és a családi gondok egyvelege –bólintottam.
- Akkor menjen kérem a recepcióra, ezzel a nyomtatvánnyal. Hamarosan vért fognak öntől venni, és kap egy ágyat. –nyomott kezembe egy papírt. –Kérem, addig is gondolja át döntését! -még egy utolsót biccentettem és kiléptem az ajtón.
- Minden rendben van kicsim? –ütköztem anyuba, aki az ajtó előtt várakozott. Valószínűleg már mind a tíz körmét lerágta az idegességtől.
- Igen, menjünk a recepcióhoz. –válaszoltam izgatottan, de inkább félelemmel teli hangon.
- Jól át gondoltad, Elie? –kapta el a jobb csuklómat. Kezdett betelni a pohár ezzel a kérdéssel.
- Elegem van! –sziszegtem fogaim között, elrántva a karomat. –Mindenki ezzel jön. Persze, hogy átgondoltam. Nem vagyok hülye!
Szinte futólépésben indultunk a recepciós pulthoz ahol hamarosan felvették az adataimat és alá kellett írnom néhány papírt. A vérvétel után megkaptam a szoba számot és a kórházi ruhát, ami inkább egy hátul nyitott kényszerzubonyra emlékeztetett.
Pár órával később műtétre készen állva ültem az ágyon. Anyu a kézfejemet szorította de nem szólt semmit. Mindketten izgultunk, de talán ő nálam is jobban.
- Szép napot kisasszony. -nyílt ki az ajtó, beengedve egy fiatal férfi hangját. - Rendben ha készen áll akkor belefogunk. A műtőig a saját lábán is elsétálhat. Látom, hogy ideges, kérem nyugodjon meg, minden rendben lesz.
A műtő nagy szürke ajtaja igazán nem volt messze. Hamarosan azon kaptam magam, hogy egy asztalon fekszem, mialatt néhány kék ruhába burkolózott, maszkos ember serénykedik körülöttem.
- Rendben. Minden a helyén. Nézze, még egyszer muszáj megkérdeznem. Biztosan ezt akarja? -hajolt fölém az orvos. Szinte számítottam a kérdésre, és már motorikusan aprót bólintottam.
-Hamarosan el fog aludni. –nyomott egy tölcsér szerű izét a számhoz, ami az orromat is befedte. Már a műtőben feküdtem egy eszméletlenül kemény ágyon. Persze nem olyan volt mint a filmekben. Csupán néhány ember tartózkodott odabent. Innen már nincs vissza út. Még hallottam ahogy egy idősebb férfi hang tíztől visszaszámol, és elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése