2014. március 14., péntek

23. Fejezet - Vigyen az anyámhoz!

*Elie szemszöge*

Már szinte megszoktam gépek zajára ébredni. Oké, túléltem. Egy gond megoldva.
- Szia, anyu. –szólaltam meg, mivel szinte teljesen biztosa voltam benne, hogy mellettem van. Megígérte, hogy itt lesz mikor felébredek. –Anyu? –ismételtem pár másodperccel később. Torkom kissé összeszorult, megrettentem. Harmadszorra már nem szóltam. Biztosra vettem, hogy el ment valahová. Mondjuk kévéért vagy mosdóba. Feljebb csusszanva az ágyamon, igyekeztem ülő helyzetbe hozni magamat. Néhány másodperc várakozás után hallottam ahogy keserves csikorgással kinyílik egy ajtó. Már majdnem anyunak szólítottam a hozzám közeledő személyt, mikor egy ismeretlen hangra lettem figyelmes.
- Szép napot kisasszony! –köszönt egy fiatal nő, aki nem anyu volt. –Látom felébredt, szólok is a doktor úrnak.
 Még kiskoromban megtanítottak köszönni, de most elfelejtettem.
- Tudna szólni az anyukámnak is? –kérdeztem, halvány mosolyt varázsolva arcomra.
- Öhm... Ma még nem láttam. –válaszolt kedvesen a nővér. –De biztosan ő is itt lesz hamarosan. –bonyolította le a beszélgetést, majd lendületesen kisétált a folyosóra.
Össze ráncolt szemöldökkel ültem tovább az ágyamon. Néhány kérdés keringett a fejemben. Hol van anyu? Miért nem jött még?
Szemtelen feltételezések bolyongtak bennem, miszerint a saját anyám megvet az abortusz miatt.
 Hamarosan megint csikorgott az ajtó. Ezúttal viszont nem egy, hanem több személy érkezett hozzám. Reméltem, hogy anyu is köztük van, de tévedtem. Nem normális, hogy tizennyolc évesen ennyire függök tőle.
- Hogy érzed magad, Elie? –pattintotta le az orvos, az ágyam végén található, vas táblára erősített kórlapot. –Rendben, úgy látom, hogy minden rendben. –jelentette ki, meg sem várva a válaszomat. –Estére már haza is mehetsz.
- Köszönöm szépen... Viszont lenne egy kérdésem. Senki nem mond semmi elfogadható magyarázatot, ezért magától kérdezem. Tudja véletlenül, hogy hol az anyám? Esetleg mondott önnek valamit? –kérdeztem, pedig nem igazán reménykedtem a válaszában. Ennek ellenére egy nagyobb szusszanás, sóhajtás után megszólalt.
- Patricia, kérem, menjen ki. –mondta kedvesen a nővérnek, aki a parancsot teljesítve, az előző jelenthez hasonlóan, lendületesen kilibbent az ajtón.
- Rendben, ezt már tényleg nem értem, de ha nem mondja el most azonnal, én beleőrülök. –sziszegtem összeszorult gyomorral. Tényleg ideges voltam. Minden erőmmel arra törekedtem, hogy ne boruljak ki.
- Nyugodj meg. Figyelj, minden rendben lesz, oké? –hárított az orvos, amivel még inkább felhúzott.
- Bökje már ki! –mondtam kissé mogorvábban a kelleténél. Majd fel robbantam.
- Az anyádnak balesete volt. –válaszolt végre a doki, nyugodtságot színlelve.
Teljesen lefagytam. Még nem fogtam fel teljesen. A szívem vadul kalimpálni kezdett, mintha át akarná szakítani a bordámat. Alig kaptam levegőt. Fuldokolva kapkodtam oxigén után, ami csak nem akarta kitölteni a tüdőmet. Sokkos állapotban voltam. Alig tudtam megszólalni.
- Mi történt? És mi van az anyámmal? –bukkantak elő a könnyeim is, a fejfájással együtt.
- Elie, nem akarlak felzaklatni. Mindjárt hozok nyugtatót. –fogta meg a kezem, majd meg is szorította.
- Kérem szépen! Mondja már meg, hogy mi van vele! –próbáltam összeszedni magam, és erősnek látszani. Minden porcikámmal éreztem, hogy baj van.
- Egy motor ütötte el, aki szabályosan közlekedett. Sok vért veszített, két bordája és a karja súlyosan megsérült. Az esés következtében a fejét ért ütés során enyhe agyrázkódást szenvedett. Jelenleg mesterséges kómában tartjuk, az állapota stabil. –hadarta a lehető leghalkabban. Úgy éreztem arra törekedett, hogy ne értsem meg mekkora a baj.
- És a motoros? –kérdeztem görcsös gyomorral, habár nem igazán érdekelt a válasz. Talán egy kicsit.
-A neve Adam More. Tizenhat éves, nem rég költözött a városba. Belső vérzés gyanújával szállítottuk be, de kisebb zúzódásokkal és törött karral megúszta.
- Vigyen az anyámhoz! –sziszegtem a fogam között, mint egy őrült.
- Nézd, ez jelenleg nem lehetséges. De nemsokára meglátogathatod. –próbált megnyugtatni.
- Kérem, vigyen az anyámhoz! –ismételtem, kissé összeszedettebben. Nagyot nyelve próbáltam lenyugodni, és elfogadni, hogy nem lehet.
- Értsd meg, hogy nem tehetem! –mondta az orvos szigorúbban az előzőnél.
- Doktor úr! Adam More akar beszélni Mrs. Benett lányával. –nyitott be egy nővér, közölve az információt.
- Elie, szeretnél vele beszélni? –kérdezte megnyugtató hanglejtéssel a doki. –Nem muszáj, ha nem akarod.
- Küldje be. –sóhajtottam egy aprót bólintva. Hallottam ahogy az orvos felkel, és kilépked a kórteremből.
-Ne izgassák fel nagyon, elég labilis állapotban van. –hallottam az ajtón kívül, ami valószínűleg, nem lett kilincsre csukva.
Pár másodperc múlva nem csak egy, hanem három személy jött be a szobába, és ezáltal teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magamat.
- Szia! –köszöntött egy középkorú férfi. Hangjába beleremegtem. Kicsit ismerősnek tűnt.

1 megjegyzés: