24. Fejezet - Örökbe fogadtak?

* Elie szemszöge*

-Jó napot! –köszöntem, a tőlem telhető legudvariasabban. –Miben segíthetek?

- A nevem Mike More. Itt van még a feleségem Nicole és... Adam. –mutatta be családját a férfi. Kissé össze ráncoltam a homlokom. Honnan ismerős nekem ez a vezeték név? Agyam minden zegét-zugát felkutatva sem jöttem rá.

- Értem. Én Elie vagyok. –húztam mosolyra a számat, de csak néhány pillanatra. Nem tudtam, hogy mit akarnak tőlem.

- Hogy mondtad? –kérdezte a nő. Hangjában meglepődöttséget, és némi feszültséget lehetett észlelni.

- Elie. Elie Benett. –válaszoltam kicsit hangosabban az előbbinél. Hallottam ahogy a nő hangosat szippant a levegőből. Fogalmam se volt, hogy miért lepődött meg ennyire.

- Az a helyzet, hogy a fiam ütötte el anyukádat. –foglalt helyet az ágyam melletti széken. A többiek bizonyára állva maradtak, mivel tudtommal csak egy ülőhely található idebent. Fejemet óvatosan lehajtottam, mivel szemem sarkából előbukkant néhány könnycsepp ahogy anyura gondoltam.

- Értem. Miben segíthetek? –nyeltem egy nagyot, majd karom segítségével feljebb ültem az ágyon. Párnám kissé összegyűrődött ezért elég kényelmetlen volt.

- Tudod, hogy a motorom totál károsra tört az anyád miatt? –szólt bele a beszélgetésbe, szemrehányóan a fiú. –Fel tudod fogni, hogy ez egy rendkívül jó állapotban lévő 50 cc-s Derbi Senda volt?

Teljesen ledöbbentem, mikor eljutott az agyamig az információ. Mégis mit képzel magáról ez a srác? Szóhoz sem tudtam jutni, viszont a bennem tomboló szomorúság és félelem kezdett dühvé alakulni.

-Na de Adam! –förmedt rá az anyja, de hiába.

- Na idefigyelj, vagy kifizetitek a mocimat, vagy olyan pert akasztunk a nyakatokba, hogy azt megemlegetitek! –folytatta a dorgálás ellenére.

- Mégis mit gondolsz te magadról? –szólt közbe az apa is, de úgy éreztem, hogy hangjában nem volt elegendő apai szigor. Bezzeg ha én ilyet mondtam volna. Apa...

- Kérem szépen, ne az én társaságomban vitassák meg az ügyet. –kértem kissé dühösen.

- Elnézést kérek a fiamért. Nem szokott ő ilyen lenni. –védte Nicole a fiát. –Szóval, tudunk valamiben segíteni?

- Ezt mégis hogy értik? –kérdeztem döbbenten. Nem értettem, hogy miről van szó. Majdnem oda vágtam, hogy az lenne a legnagyobb segítség ha békén hagynak.

- Szükséged van valamire? –kérdezte kedvesen a hölgy.

- Gucci... –jutott eszembe. – A kutyám. –magyaráztam. Őt is magammal akartam hozni, de mivel anyu kísért el a kórházba, nem volt rá szükség.

- Értem. Ide hozzuk. A kórházba beengedik? –kérdezte engedelmesen a férfi.

- Be fogják engedni. Ő egy vak vezető kutya. A címen Abbey Road 26. A lakáskulcs a szekrényen van. –böktem oldalra a fejemmel a szekrény irányába. Belegondoltam, hogy megbízhatok-e More-ékbe, de kénytelen voltam, nem hagyhatom magára Guccit. Már egy napja nem kapott enni, engem pedig csak estére engednek ki.

- Oda megyek érte kocsival. Mit is mondtál, milyen névre hallgat? –állt fel mellőlem Mike.

- Gucci. Valószínűleg az ajtó előtt fog várni rám. Kérem zárja majd be a bejáratot. –kértem udvariasan.
A férfi hamarosan távozott a teremből, kissé bevágva maga után az ajtót.

- Segíthetek még valamiben? –kérdeztem kissé kiállhatatlankodva a még bent maradt személyektől. Igazából nem sok kedvem volt velük haverkodni. Nem vagyok valami barátkozós típus, és tartózkodom az idegenektől. Nem beszélve arról, hogy ez a srác majdnem megölte az anyámat.

- Tudod, nem rég költöztünk ide. Adam holnap megy először iskolába és még nincsenek barátai. –magyarázta az Nicole.

- Anya, légyszíves ne égess már! –vágott közbe Adam. –Majd rendezek magamnak barátokat, nem kell, hogy te szervezkedj.

Kicsit engem is kellemetlenül érintett ugyan a dolog, hogy rám akarja sózni a fiát, de Adam kiborulása kárpótolt.

- Ne aggódjon, én négy éve járok a suliba és nekem sincsenek barátaim. –mondtam flegmán. Matt rossz hatással volt rám ezek szerint. A túlzott lazázásából rám is ragadt valami. –És nincs is szükségem rájuk. –tettem hozzá, jelezvén, hogy nem leszek Ifjabbik More dadája és védelmezője.

- Oké, én húzok innen. –adta tuttunkra a fiú végső kiakadását, és nagy ricsajjal távozott . Az ajtót nem felejtette el jól bevágni.

- Még egyszer bocsáss meg a viselkedéséért. Nagyon kiakadt. Még csak egy hete kapta az új motorját. –nyelt egyet a nő. Hangján éreztem, hogy majdnem sírva fakad a szégyentől. Megértem, hogy rosszul esik neki a fia viselkedése.

Csodák csodájára megesett rajta a szívem, és kezdtem felmelegíteni a magam elé emelt jég falat.

- Honnan költöztek ide? –erőltettem egy mosolyt az arcomra. Magamat is megleptem, hogy ennyire felengedtem zárkózottságomból.

- Birminham-ből. –válaszolt készségesen a nő. Hangjában kedvességet véltem felfedezni. –És te? Mesélnél magadról, ha már így össze hozott minket a sors?

Kicsit meglepődtem. A kérdést inkább barátkozás ként fogtam fel, mintsem tolakodásnak, ezért kénytelen voltam válaszolni.

- Hát rendben. –kezdtem a történetbe. Közben alaposan átgondoltam mit is fogok mondani. Az persze természetes, hogy nem fogok a terhességemről vagy effélékről megnyílni egy idegen előtt. –Szóval a nevemet már tudja. Tizennyolc vagyok és a közeli gimibe járok. Anyukám... Szóval Natilie-nek hívják, apukám pedig... Nem rég halt meg. –hangom kissé elcsuklott, de innentől megeredt a nyelvem és olyanokat is elmondtam, amit talán nem kellett volna. -Egy öngyilkossági kísérlet után vakultam meg. –mondtam határozottan. Azt hiszem nyíltam így ki, mert eddig nem mondtam senkinek, és most egyszerre minden kibukott belőlem. –Tizenhárom évesen fogadtak örökbe. –soroltam a dolgokat, erre a kijelentésre viszont Nicole felszisszent.

- Hogy mi van? –kérdezte hirtelen. Hangjában meglepődés és félelem csilingelt.

- Örökbe fogadtak. –ismételtem meg a lehető legtermészetesebb hangon.

- Elie, téged örökbe fogadtak? –kérdezte, levegő után kapkodva.

- Igen, miért? –tátottam el a számat. Nem igazán értettem, hogy miről van szó.