Tehát hoztam a következő részt, nem mintha az előzőért annyira rajongtatok volna. Mindenesetre én annyira boldog vagyok! Ma sikerült befejeznem a történetet. Tehát nagy valószínűséggel nem foglak itt hagyni benneteket, és végig viszem a blogot. Az újabb fejezetek vázlatba sorakoztatva, várják, hogy megoszthassam őket veletek. Jó olvasást!
* Mrs. Benett szemszöge*
Nagyon ideges voltam, habár Elie-t még csak pár perce vitték be a műtőbe. Be kell valljam, nagyon nehezemre esik támogatni a lányomat. Ennek ellenére igenis felelősség teljes döntésnek tartom lépését. Természetesen azt is megértem, hogy nem állt készen erre.
Megcsörrent a telefonom. Ösztönösen barna táskámba nyúltam és vadul kutatni kezdtem. A készülék halk dallamot játszva vibrált.
- Halló? –szóltam bele, miután mutatóujjamat végig húzva feloldottam a készüléken, feloldottam a képernyőt.
- Jó napot, Mrs. Benett! –hallottam a vonal másik felől egy idősebb férfi hangját. –Dr. Aaron Belline vagyok, a Chicago –i szemészeti klinikáról. –mutatkozott be a hang gazdája. Szívem zakatolni kezdett, a mellkasomat babrálva. Szóhoz sem jutottam pár másodpercig.
- Ööö... Jó napot! Igen, szóval Elie, a lányom... –makogtam zavartan.
- Igen, a londoni kórház már elküldte az adatait. Mi továbbítottuk az információkat postán, ezt személyesen tudja átvenni, kérem mihamarabb tegye meg, ha lehet még ma. Sikerült időpontot szorítanunk a lányának, egy hónap múlva. Szóval ha még ma vissza igazol a pár hét múlva múlva elkezdődhetnek a vizsgálatok.-sorolta szinte egy szuszra.
- Értem, és köszönöm. –bólintottam majd nagy levegő vétel után hozzátettem: -Viszont hallásra.
Telefonomat vissza dugtam a táskámba, majd kar órámra pillantottam. Össze húzott szemmel vizsgáltam a mutatókat, megállapítva, hogy a posta fél óra múlva zár. Kénytelen voltam nagy iramban az utcára rohanni, és futólépésben sietni. Nem érte volna meg taxit hívni, mivel pár utcát kellett csak gyalogolni.
Körülbelül tíz perc alatt oda értem. Néhány ott dolgozó sétált ki mellettem az ajtón, akik idő nap előtt hagyták el munka helyüket. Biztos nagyon siettek haza
Pár perccel később már végeztem is. Kilépve az üveg ajtón, az ide jöveteli tempómnál is gyorsabban indultam vissza a kórházba. Csak remélni tudtam, hogy végeztek a műtéttel. Már alig várom, hogy elmondhassam Elie-nek a híreket. Teljes szívemből bízok a szem műtét sikerében. A lányom nem maradhat vak. Abba beleőrülne. Bár kockázatos a dolog, nincs más lehetőség.
Szinte észrevétlenül jelent meg egy könnycsepp szemem sarkában. Ügyet sem vetve hívatlan vendégemre rohantam tovább a járdán. Arra viszont nem számítottam, hogy a szememből lefelé csurgó víz csepp magával hívja barátait, és csoportos csöpögésbe kezdenek az arcomon. Szemem benedvesedett és bizonyára kipirosodott. Könnyeimtől már alig láttam. Kénytelen voltam intézkedni az ügyben, jobban mondva, tenyeremmel letörölni arcomat.
Végig gondoltam a mostanában történteket. Kissé beleéltem magam Elie helyzetébe. Nem is csodálom, hogy egy tizennyolc éves lány nem tudta feldolgozni a történteket, még hozzáértő pszichológus segítségével sem. És most itt van a terhesség. Biztos vagyok benne, hogy nagyon is felelősség teljes döntés volt a részéről. Észre sem vettem és az orrom előtt felnőtt az a pici lány, akit elhoztunk az árvaházból. Az a kisgyermek, aki már az első találkozástól elvarázsolt. Milyen boldogok voltunk. Mindig is akartam saját gyereket, ez viszont nem adatott meg. Ennek ellenére, Elie-t teljes mértékben magaménak tekintem. Nem is lehetne ez máshogy. Fel sem fogtam eddig, hogy az orrom előtt megy tönkre az élete. Ami még rosszabb, hogy nem tudom ettől megvédeni.
És mi van ha, nem jön össze a műtét? Még bele sem gondoltam, hogy mennyire kockázatos a dolog. Egyik percről a másikra elveszíthetem a lányomat. Meg ér ez ennyit? Nem! De tényleg le akarom beszélni, az utolsó esélyről?
Úgy érzem ebben a helyzetben nincs jó megoldás.
Lábaim teljesen automatizálva vitték testemet. Teljesen önmaguktól fordultak a megfelelő utcák felé, és vezettek a kórházba. Az eszem viszont máshol járt. Nem figyelve a jelzőlámpára, léptem le az úttestre, ügyet sem véve a nagy sebességgel közeledő motor kerékpárra.
Pillanatok alatt a földön találtam magam. Őrjítő fájdalmat éreztem, az egész testemben. Keservesen nyöszörögtem. Szemem óvatosan nyitottam ki. Minden homályos volt. Néhány emberi alakot véltem felfedezni magam körül. Hangjukat elnyomta a zúgás amit hallottam.
- Áúúú. –suttogtam szememet becsukva. Fejembe nyilallt valami elviselhetetlen fájdalom. Meg fogok halni.
- Hölgyem, minden rendben lesz. –hallottam egy halk hangot a rettentő zaj mellett ami a fejemben tombolt.
- Elie, a... a... a lányom... Aisha a húgom.. –nyöszörögtem. Küszködnöm kellett, hogy beszélni tudjak. –Szeretem őket. –hunytam be szemem, és ezután minden elsötétült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése