2013. november 3., vasárnap

1. Fejezet - Beszélnünk kell!

Helló, gondolom még nem sokan olvassátok a blogomat, sőt van egy olyan érzésem, hogy még senki... Remélem ez a jövőben meg fog változni, azért kérném, hogy aki elolvasta, jelezzen vissza, hogy mi a vélemény. Előre is köszi :)
Meghoztam az első fejezetet. Lehet kicsit uncsi, de igyekezni fogok. Jó olvasás :)


-Két héttel ezelőtt-

*Elie szemszöge*
Körülbelül öt éve, hogy kikerültem az árvaházból. 13 voltam. Még egész kiskoromban, négy évesen költöztem be az intézetbe, egy éves kisöcsémmel, Luke-kal. Őt hamar örökbe fogadták, és elválasztottak minket egymástól. Kis gyerekként könnyen túltettem magam  elvesztésén. Azóta nem hallottam róla. Nyolc évet töltöttem odabent. Az örökbe fogadó szülők általában a csecsemőkért mennek. A legtöbb idősebb gyerek-mint amilyen én voltam- rendszerint tizennyolc éves korukig intézetben maradnak. Mindenkinek azt mondják, hogy hamarosan jön valaki aki haza viszi őket, és boldog családban élhetnek. Minden gyerek erre vár, a szerencsésebbjeivel pedig meg is történik a csoda.
Így kerültem én egy kedves házaspárhoz, akiket teljes mértékben a szüleimnek tekintek.
Az intézeti iskolából egy átlagos általános iskolába írattak, ahol senki nem tudott semmit a múltamról. Jelenleg a szomszéd nagyvárosba szenvedem a gimi negyedik osztályát.

- José! José! Hé, már! Nem teheted ezt velem!- próbáltam torkom szakadtából ordítani ami a röhögés miatt elég furcsán hangzott…- Hagyd már abba te őrült! Utállak!- püföltem a barátom hátát, mikor kimásztam szorításából és felülre kerültem.
- Szeretlek. –csókolt meg és hátradöntött az ágyon, így folytatva csókunkat.
Valami nincs rendben… Futott végig egy röpke gondolat a fejemben.

José az egyetlen ember - a szüleimen kívül - akinek teljesen megnyílok, és akivel egyáltalán szóba állok. Mikor örökbe fogadtak, ő volt az egyetlen barátom. Én tizenöt, ő tizenhat éves volt mikor összejöttünk. Igen, az első felejthetetlen élmények. Első szerelem, első csók… Vele lett teljes az életem.

- Nem megyünk el valahová?- mondtam meggondolás nélkül. - Vagy át mehetünk hozzánk…
- Mért? Nem jó itt? – nevette el magát és édesen végigsimított egy barna fürtömön.
- Maradjunk, nekem mindegy, csak veled lehessek. –kezdtem a nyálas dumát.
 Az árvaházban nem voltak barátaim. Ez most sem nagyon változott, de legalább itt van velem egy fiú akit teljes szívemből szeretek.
-  Elie! José!! Elie! –hallatta csilingelő hangját a szőke fürtös kicsi lány. – José!
- Mi van Lore? Mit akarsz? – dörmögött a bátyja, leszállva rólam. Kicsit kínos volt a helyzet, mivel José épp rajtam feküdt, mikor a húga berontott.
- José… - rettent meg a kislány, bátyja haragjára. Egy kis ideig törte pici fejecskéjét, hogy mit is akart mondani, de sehogy nem akarózott eszébe jutni a fontos információ, ami miatt megzavart minket.
- Elfelejtettem. – motyogta tündéri hangon, boci szemekkel, az ujjacskájával hadonászva, hátha eszébe jut...

José mérgesen rázta meg a fejét. – Ha nem jut eszedbe, akkor ki lehet menni a szobámból. – emelte fel a hangját, megdorgálva a hat éves szöszi lánykát, aki  egy tapodtat sem moccant.
- Tünés! – ismételte bátyusa a legcsúnyább tekintetét előkotorva.
Mikor Lore továbbra sem volt hajlandó kimenni, José hirtelen felpattant, vagyis felpattant volna, de megszorítottam a karját.
- José, ne légy gonosz… - mosolyogtam a kislányra, és feltápászkodtam a puha, kék és sárga, hosszanti irányban csíkozott pokróccal leterített ágyról az ölembe vettem Lore-t. Leültem vele és megsimogattam szőke tincseit, melyek egy kék masnival szoros copfba voltak fogva.
José eleinte rosszallóan nézte minden mozdulatomat, de nem szólt egy szót sem. Mikor végre belenyugodott, hogy most egy kicsit Lore – val foglalkozom, inkább hátradőlt és a telefonjával foglalatoskodott. 



Kicsivel később Lore meggondolta magát, és udvariasan lepattintott, miszerint nagyon fontos dolgokat kell elintéznie, a királyságában, mivel az összes unikornis megbetegedett a birodalmában.
Miután elhagyta José birodalmát, az unikornisokhoz sietve, a bátyja gondterhelt arccal küldte pihenőre a telefonját és innentől kezdve rám koncentrált. Mellé feküdtem, a fejemet pedig a vállára hajtottam. Nem kérdeztem semmit, vártam, hogy magától elmondja.
- Elie, beszélnünk kell. – kezdett bele végül. Hanglejtéséből semmi jót nem szűrtem le.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése