2013. november 22., péntek

9. Fejezet - Az utolsó randi

Tesszék! Köszi a négy komit, nagyon jól esett ám. Jó olvasást!


*José szemszöge*

- Minden olyan tökéletes volt. –töröltem végig könnyes szemeimet a karommal.
- Mond már meg, hogy mi van! –rántotta meg erőteljesen a vállamat a barna hajú lány. Gesztenye színű szemei aggodalmasan csillogtak. Nem értette mi van.
- Holnap költözünk. Holnap elmegyek. –mondtam szipogva. Könnyeim újra utat törtek maguknak, habár nem akartam, hogy Elie síni lásson.
- Értem. –kaptam a választ. A lány az ágyneműre meresztette szemeit, majd mosolyogni, később nevetni kezdett. Nem értettem.
- Holnap elmész! –vigyorgott kék szemeimbe. –Holnap elmész! –ismételgette röhögve. Nem tudom mi ütött belé, de hirtelen mély ráncok bukkantak elő arcán.
- Nem mehetsz el! – ordított rám. –Nem hagyhatsz itt, nem teheted! –ugrott rám és rázni kezdett. Megijesztett. Hirtelen eszembe jutott, hogy az a pokoli nap mikor Harris Benett rám támadt.
- Nyugodj meg! –fogtam le kezeit. –Most le kell higgadnod. –súgtam az ordító, kapálózó lány fülébe. Nem tudtam mit tenni. Ajkaimat az övéire tapasztottam, mire karjai a nyakam köré fonódtak és úgy éreztem megnyugodott. Lassan kezdtük érezni a levegő hiányát ezért ajkaink szétváltak.
- Nem… Én nem tudom mi ütött belém José. Nem akartam. –kezdtek nedvesedni a barna szemek.



Nem válaszoltam csak szorosan átöleltem.
- Haza viszlek. Benett néniék már biztos otthon várnak. –jelentettem ki, miután engedett a szorításból. –Kettőre érted megyek. Nem szalasztjuk el az utolsó napot, ne aggódj.
- Várni foglak, ígérem. –bújt hozzám ismét.

/Pár órával később/

* Elie szemszöge *

Holnapra van időpontom Mrs. Renrose –hoz. A pszichológusom… Be kellene majd számolnom a ma történtekről…
Anyu az út után teljesen megnyugodott. Nem tudom mikor lenne a legalkalmasabb elmondani a tegnap éjszakai „kiruccanásomat”. Nem hiszem, hogy a legtöbb lány ezt elmesélné az anyjának, de én úgy érzem el kell mondanom valakinek. Mivel barátnőim és barátaim sincsenek Josén kívül anyu az egyetlen.
Apropó José… Fél óra múlva itt lesz. Az utolsó randi.
Készülődni kezdtem úgy éreztem az utolsó találkánkra jól ki kell öltöznöm. Kis hátsó szándék volt bennem, hogy José láthassa milyen lányt hagy itt.
Pánt nélküli felsőt vettem fel, tarka farmerrel és fekete magas sarkúval. Elegánsnak és szexinek éreztem magam.


Nem váratott sokáig. Hamarosan megszólalt a csengő.
- Gyönyörű vagy. – mondta az ajtó előtt várakozó fiú egy fütty kíséretében. Kezében egy nagy csokor vörös rózsával.
- Köszönöm. –bólintottam, próbáltam valóban boldog lenni, nem csak jópofizni. Átvettem a csokrot és behívtam Josét míg a virágot vízbe tettem.

- Oké, akkor vágjunk bele! –mosolyogtam a szőkeség kék szemébe nézve.
- Teljesen olyan mintha először randiznánk. – jelentette ki egy válasz mosoly kíséretében.
- És hová is megyünk? –kérdeztem miután ő is kilépett az ajtón.
- Ahol először találkoztunk. –kaptam meg a választ ami megmozgatta a fantáziámat. A nyári tábor…
Hamarosan megérkeztünk egy helyi rétre. Öt éve itt találkoztam a kék szemű szőke hercegemmel. A rét közepén gyertyákkal díszített asztal villogott a tűzfényben pompázva. Nagyon jól éreztem magam. Mikor az asztalhoz értünk egy nagy tál spagettit véltem felfedezni.
- Ez gyönyörű. –jelentettem ki ugyanazt amit az imént José rám mondott.

A kaja nagyon finom volt, és úgy gondolom, nem a legolcsóbb fehérbor járt hozzá. Gondolom José megbízott valakit a vacsi utáni pakolással mivel később mindent otthagyva sétálni mentünk. Végig jártuk a várost, fényképeztünk és az idő nagy részében ajkaink összeértek.
- Bárcsak örökké tartana ez az este. –mondtam csukott szemmel, José karjaiban egy padon ülve.
- Éjszaka van Elie. Hajnali kettő. –ölelt szorosan, karja szinte már görcsösen szorították derekamat.
- Nem akarlak elveszíteni. –folytattam kis idő múlva.
- Soha nem foglak elhagyni. Mindig veled leszek. –mondta rekedt, rezgő hangon a fiú. Éreztem ahogy ujjaimon egy könnycseppet, ami nem tőlem származott.
- José… Csak egy dolgot kérek. Csak egyet, rendben? –nyitottam ki a szemem, miközben ajkaim mosolyra rándultak. Teljesen összeszedtem magam. –Legyél boldog, nagyon boldog. Nyisd ki a szíved a többi lánynak. Másnak lettél szánva, és engem is másnak rendelt a sor. Ígérem, velem minden rendben lesz. –soroltam kívánságaimat tiszta szívemből.
- Megígérem. –kaptam a választ ami teljesen megnyugtatott. – De te is! Menjünk haza.

Túl hamar vissza értünk haza. Ez lesz az utolsó pár perc a szakításig…
- Megígérted. –mondtam José mélyen a szemébe nézve. Éreztem ahogy a könnyeim végig szánkáznak arcomon.
- Te is megígérted. –húzta végig kedvesen az úját bőrömön, letörölve pár vízcseppet. Bólintottam, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Ajkai gyengéden érintették enyéimet, később viszont vadul csókolt mintha az élete múlna rajta, majd autó motorháztetőjére döntött.

Kínszenvedés volt mikor elváltak ajkaink, véget parancsolva utolsó csókunknak. Még utoljára rámosolyodtam a fiúra, mint a barátnője és bementem a házba. Érdekes, de nem sírtam. Az ablakhoz lopózva kikukucskáltam. José még mindig a házunk előtt állt, de már nem sokáig, megfordult és elment.

2 megjegyzés: