El sem hiszitek mennyire örülök... Nem lett meg a két megjegyzés itt, de facebookon hármat is kaptam. Sőt van egy feliratkozóm is, amit álmomban nem gondoltam volna... Nagyon köszönöm, tényleg jól esett.
Igyekszem izgalmas részeket hozni. Jó olvasást!
Igyekszem izgalmas részeket hozni. Jó olvasást!
*José szemszöge*
- Minden rendben lesz. –húztam közelebb magamhoz Eliet. Sűrűn kapkodta a levegőt és keservesen sírt. A mentők hamar kiértek és beszállították az eszméletlen Benett bácsit.
- Mi lesz ha… Ha… - nézett a szemembe, bánatos arccal.
- Erre ne is gondolj. – öleltem szorosabban. Én is féltem ahogy ő is, a legrosszabbtól tartottam.
- Minden rendben lesz. –húztam közelebb magamhoz Eliet. Sűrűn kapkodta a levegőt és keservesen sírt. A mentők hamar kiértek és beszállították az eszméletlen Benett bácsit.
- Mi lesz ha… Ha… - nézett a szemembe, bánatos arccal.
- Erre ne is gondolj. – öleltem szorosabban. Én is féltem ahogy ő is, a legrosszabbtól tartottam.
- Drágám! Mi történt? Siettem ahogy csak tudtam. Hol van apád? – rohant be a fehér kórházi bejáraton egy szőke, csinos nő, édes parfümtől illatozva.
- Nem tudjuk mi van vele. – válaszoltam a barátnőm helyett, mivel ő nem volt beszélő állapotban.
- De mégis mi történt? – Jelentek meg a könnycseppek a szőke nő szemében.
- Benett bácsi, rám támadt, mivel azt hitte bántottam Elie –t. Aztán rosszul lett. – meséltem a történteket, mire a mellettem ülő lány hangosan felzokogott.
Ebben a percben kilépett egy fáradt, izzadt orvosnak kinéző férfi.
- Doktor úr! Mi történt? – lépett elé Benett néni.
- Mrs. Benett? –kérdezte a doki, mire Elie anyukája bólintott. – Mindent megtettünk. Sajnálom. – mondta rezzenéstelen arccal az eddig csak filmekben hallott szavakat.
- Nem! Ez nem lehet! Lehetetlen! Apu! – ordítozott a barátnőm. –Apu! Ezt nem teheted velem! – kezdett rohanni az ajtóhoz, ahonnan az imént a fehér köpenyes ember jött ki.
- Oda nem mehet be kisasszony! – próbálta elállni az útját testével az orvos, sikertelenül.
- Apu! Apuci!- ordítozott tovább, mikor meglátta a fehér lepedő féleséggel letakart holttestet.
- Kisasszony, nyugodjon meg!- kapta el egy ápolónő a karját, mielőtt kitakarhatta volna halott apját.
Elie még ordított egy sort, mikor lábai ma már másodszorra adták meg magukat és a lány zokogva földre rogyott.
*Elie szemszöge*
Mosolyogva ébredtem, puha, rózsaszín ágyamban. A résnyire nyitott ablakon beáramló fényből arra következtettem, hogy reggel van. Micsoda rémálom. Azt álmodtam, hogy José elköltözik. Aztán apukám… Szóval, szóval apukám meghalt. Mekkora hülyeség.
Kimásztam az ágyból, mire valami nagyon furcsa dologra lettem figyelmes. Abban a ruhában voltam amiben „álmodtam” magamat. Szörnyű gondolatok csaptak össze a fejemben, nagy vihart kavarva odabenn.
Elgyengültem. Az éjjeli szekrényemre pillantottam. Megláttam rajta valamit ami nem oda való. Egy papír cetlit. Lassú léptekkel haladtam a rózsaszín terítővel letakart szekrényke felé, amin egy lámpa és a telefonom volt elhelyezte.
Felemeltem a levelet és olvasni kezdtem:
Szerelmem!
El sem tudod képzelni mennyire fáj, hogy nem lehetek veled. Elie! Kérlek légy erős! Minden rendben lesz. Megígérem. Nem tudom elképzelni mekkora fájdalmat érezhetsz most. Hidd el, nem akartalak itt hagyni egyedül. Hívj ha kelle, meg ha nem akkor is. Én is írok majd.
Egy hét múlva jövök. Tarts ki! Vigyázz anyukádra.
A családom is őszinte részvétét nyilvánítsa.
Millió puszi: José
Összetört bennem valami. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon veszítem el Josét és az apámat. Visszabújtam a takaróm alá, ruhástól és tágra nyílt szemekkel néztem a semmiben. Nem tudtam sírni. Nem akartam semmit csak meg halni. Hirtelen megszűntek az érzéseim. Egyszer csak valami belehasított a fejembe és a testemet mintha átdöfte volna egy tőr. Akkorát üvöltöttem, hogy beleremegtem.
Testem rezegni kezdett. Minden porcikám görcsösen rángatózott.
Nem tudom meddig voltam ilyen állapotban. Az időérzékem romokban állt.
Mikor úgy éreztem, összeszedtem magam, felültem az ágyra és az éjjeli szekrényemből előkotortam egy dobozka fájdalom csillapítót.
Félni kezdtem. Egyenesen rettegtem. Leginkább magamtól. Ajkamat összeszorítottam, gyomrom görcsbe rándult.
Megszorítottam a zöld dobozkát amiben a tabletták voltak. A karton összegyűrődött, a tablettákat körülölelő műanyag lapocska pedig csörgő hangot adott ki. Nem voltam teljesen ura a gondolataimnak. Karjaim maguktól cselekedtek.
Öngyilkosság! Öngyilkosság! Öngyilkosság! – zakatolt a fejemben egy hang. –Meg kell tenned Elie! Jobb lesz, hidd el! Tedd meg!
Mosolyogva ébredtem, puha, rózsaszín ágyamban. A résnyire nyitott ablakon beáramló fényből arra következtettem, hogy reggel van. Micsoda rémálom. Azt álmodtam, hogy José elköltözik. Aztán apukám… Szóval, szóval apukám meghalt. Mekkora hülyeség.
Kimásztam az ágyból, mire valami nagyon furcsa dologra lettem figyelmes. Abban a ruhában voltam amiben „álmodtam” magamat. Szörnyű gondolatok csaptak össze a fejemben, nagy vihart kavarva odabenn.
Elgyengültem. Az éjjeli szekrényemre pillantottam. Megláttam rajta valamit ami nem oda való. Egy papír cetlit. Lassú léptekkel haladtam a rózsaszín terítővel letakart szekrényke felé, amin egy lámpa és a telefonom volt elhelyezte.
Felemeltem a levelet és olvasni kezdtem:
Szerelmem!
El sem tudod képzelni mennyire fáj, hogy nem lehetek veled. Elie! Kérlek légy erős! Minden rendben lesz. Megígérem. Nem tudom elképzelni mekkora fájdalmat érezhetsz most. Hidd el, nem akartalak itt hagyni egyedül. Hívj ha kelle, meg ha nem akkor is. Én is írok majd.
Egy hét múlva jövök. Tarts ki! Vigyázz anyukádra.
A családom is őszinte részvétét nyilvánítsa.
Millió puszi: José
Összetört bennem valami. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon veszítem el Josét és az apámat. Visszabújtam a takaróm alá, ruhástól és tágra nyílt szemekkel néztem a semmiben. Nem tudtam sírni. Nem akartam semmit csak meg halni. Hirtelen megszűntek az érzéseim. Egyszer csak valami belehasított a fejembe és a testemet mintha átdöfte volna egy tőr. Akkorát üvöltöttem, hogy beleremegtem.
Testem rezegni kezdett. Minden porcikám görcsösen rángatózott.
Nem tudom meddig voltam ilyen állapotban. Az időérzékem romokban állt.
Mikor úgy éreztem, összeszedtem magam, felültem az ágyra és az éjjeli szekrényemből előkotortam egy dobozka fájdalom csillapítót.
Félni kezdtem. Egyenesen rettegtem. Leginkább magamtól. Ajkamat összeszorítottam, gyomrom görcsbe rándult.
Megszorítottam a zöld dobozkát amiben a tabletták voltak. A karton összegyűrődött, a tablettákat körülölelő műanyag lapocska pedig csörgő hangot adott ki. Nem voltam teljesen ura a gondolataimnak. Karjaim maguktól cselekedtek.
Öngyilkosság! Öngyilkosság! Öngyilkosság! – zakatolt a fejemben egy hang. –Meg kell tenned Elie! Jobb lesz, hidd el! Tedd meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése