8. Fejezet - Nem, de vágjunk bele!

Tessék, itt a kövi :) Remélem tetszik...

*Elie szemszöge*

/Egy héttel később/

Apát pár napja temettük. Természetesen semmi se a régi. Nem mondhatom azt, hogy kezdem feldolgozni, de lassan megszokom. Pszichológushoz járok és gyógyszereket szedek, sokat. Minden időmet José –val és a húgával töltöm. A srác, előbb haza jött mikor hallott az öngyilkossági kísérletemről. Azóta nálam alszik. Azt mondta amíg nem muszáj, nem hagy itt. Most kicsit úgy érzem kaptam egy új esélyt az élettől. Arra, hogy újra, szóval egyszer talán újra boldog tudjak lenni. Ami nem mostanában lesz az igaz, de erősebbnek érzem magam.

- Öt nap. –néztem a szőkeség csillogó kék szemében.
- Ezt most muszáj volt? – csattant fel szemrehányóan José, aki mindeddig egy barna fürtömmel babrált. Ezek szerint ő sem akar erre gondolni…
- Ne haragudj. –mondtam boci szemekkel. – Én nem fogom elviselni ha itt hagysz.
- Csak légy erős. Minden rendben lesz. –nyugtatgatott a fiú. Most először történt meg, hogy nem hiszek neki… - De tudod mit? Inkább menjünk el fagyit enni, a hotdogoshoz. –próbált jobb kedvre deríteni, nem sok sikerrel. Láttam a szemében, hogy fél. Ez a srác engem félt, nem akarja, hogy miatta megint valami hülyeséget csináljak.
- Menjünk. –adtam ki a parancsot egy apró sóhaj kíséretében.

- Így ni! –húzta végig mustártól sárga úját az arcomon.
- Hát te buta vagy. –mondtam haláli komoly hangon, mire mindketten elröhögtük magunkat. El se hiszem, hogy magam mellett tudhatok egy ilyen srácot. Ez a fiú képes mosolyt csalni az arcomra még akkor is mikor valóban depressziós vagyok. Még egy komoly öngyilkossági kísérlet után sem vet meg és meg tud nevettetni.
- Bajszika! – zökkentett ki gondolataimból a szőkeség.
- Nye. – grimaszoltam és letöröltem a bajuszt. –Ott! – mutattam egy padra. –Oda akarok menni! –nyilatkoztam teljes elhivatottsággal.


- Igen is hölgyem! – mondta meghökkenve de mosolyogva a fiú, és kissé meghajolva, udvariasságot tettetve kezet nyújtott nekem amit örömmel fogadtam el. Mint a bolondok, kezdtünk rohanni a pad felé kézenfogva.
Mintha repültem volna. Pár méterre a padtól José elkapott, felemelt és vadul megpörgetett. Szám mosolyra húzódott. Ha akartam volna se szomorkodhattam. Élveztem, hogy a karjaiban tart. Ebben a pillanatban az se számított, hogy ez nem sokáig lesz így.

 És… Ha csak egy kis időre, néhány percre is, de mérhetetlenül boldog voltam. Olyan öröm járta át a lelkem és a testem amit még nem sokszor éreztem. Bizonyára ez egy olyan felejthetetlen emlék marad amire az ember azt mondja: Ezért már érdemes volt élni. Csak egy apró gesztus, és megváltoztatja az életemet. Vagy ha nem is azt de a gondolataimat igencsak felkavarta.
- Szeretlek Elie – suttogta a fülembe egy édes hang, teljesen beleépülve a gondolat menetembe. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, de mikor José ajkai érintették az enyémet, ismét elsötétült előttem a világ.
- Akkor ne hagyj itt! –szorítottam össze ajkaimat, szemembe néhány könny szökkent.
- Nem akarlak. –csuklott el a hangja. Láttam rajta, hogy innentől nem kéne ezt a témát felhoznom. –Ha tehetném… Szerinted itt hagynálak? –folytatta kissé hangosabban a kelleténél.
- Ne haragudj. –erőltettem ki magamból ezt a mondatot. Nehezemre esik erősnek látszani.
- Mi újság a suliban? –próbált témát váltani.
- Ne már suli! –sepertem félre rosszindulatú gondolataimat. Rájöttem, hogy nagyon kevés időm van hátra amit vele tölthetek.

- Holnap mi a terved? – kérdezte José.
- Holnap nincs suli, szóval… - varázsoltam egy kaján mosolyt arcomra.
- Ez itt… - nyúlt a zsebébe majd egy kulcsot húzott elő a. –Holnapra. –rázta meg a kulcsokat, amik csilingelve remegtek ujjai között.
- Egy szoba kulcs… - állapítottam meg, a kulcstartón díszelgő kilences szám alapján. Egy gondolat futott végig az agyamon. Majd még egy… Vajon jó döntés lenne? Megbánnám? Készen állok erre?

/Másnap/

- Indulhatunk?- Jött ki José a fürdőszobámból. Este hét óra lehetett.
- Menjünk. –indultam az ajtó felé. Anyu tegnap óta nincs itthon. Aisha nénivel mentek el „szórakozni”. Anyukám egyáltalán nincs jól. Ez viszont várható volt.
- Elie, biztos vagy benne? –ölelte át José a derekamat. –Jó döntés ez?
- Nem, de menjünk. –mosolyogtam gyönyörű világoskék szemében.

José rendesen rátaposott a gázra. Szinte repült a kocsi. Az az érzésem, hogy jócskán túlléptük a sebesség határt. Éreztem, hogy ő is izgul.
Fél óra alatt átértünk a szomszéd városba, ahol gimibe járok. A fekete autó megállt egy király kékre mázolt viszonylag nagy épület előtt. Miután José kinyitotta nekem az ajtót és kiléptem az autóból az épület eresze alatt a HOTEL feliratot olvastam. Vágjunk bele! Akaratlanul is mosolyogtam. Nem éreztem azt, hogy meg fogom bánni. Útközben nem igazán beszélgettünk Joséval, szóval át tudtam gondolni a dolgokat. Úgy érzem, nem teszek semmi rosszat. Egy tizennyolc éves szűz csajnak valószínűleg egy ilyen éjszaka lesz a legszebb élménye. Habár valószínűleg soha többé nem látom Josét, de úgy érzem így adhatok neki valamit ami örökre az övé marad.

- Szeretlek, és mindig szeretni foglak. –húzott közelebb magához a szőke fiú. Azt hiszem mindig is így képzeltem el ezt a napot. –Gyönyörű vagy. –jelentette ki miután megpörgetett.


Nem tudtam tovább várni. Vad csókolózás közben kerültek le rólunk a ruhadarabok. Nem voltam ideges. Teljesen átadtam magam az érzésnek és Josénak aki egy felejthetetlen, szenvedélyes, gyengédséggel telt éjszakát ajándékozott nekem.

/Másnap/

Reggel hat órakor ébredtem José karjaiban. Az ágy kifejezetten kényelmesnek bizonyult. Visszagondolva az éjszakára… Boldog voltam .Boldogabb mint valaha. Óvatosan átfordultam a másik oldalamra ahol a szőke fiú kék szemei még csukva voltak. Közelebb húzódtam, mire kissé megmoccant, de légzése továbbra is nyugodt, egyenletes volt.



És mi ronthassa el legjobban ezt az élményt? José megcsörrenő telefonja. Kissé bezavart a dolog de nem érintett rosszul.
A kék szemek kipattantak az izmos karok pedig határozottan nyúltak a rikácsoló telefon után ami Macklemore- can't hold us számát játszotta.
- Klartson –szólt a telefonba a mámoros hang. –Igen… Nem, ja… Mond most!... Értem, szia anya, mindjárt ott vagyok.
A fiú szeme könnyes lett. Több mint öt éve ismerem a srácot de nem sokszor láttam sírni.
- José, mi történt? –kérdeztem félve, remegő hangon.