3. Fejezet - José vagy nem José

Nem tudom hányan olvassátok... Jó lenne ha visszajeleznétek. Jó olvasást!

*Elie szemszöge*

Reggel korán kezdett csörögni a telefonomon tegnap este beállított ébresztő.
Álmosan bújtam  ki puha, rózsaszín szívecskékkel gazdagon díszített pokrócom alól majd megdörgöltem a szememet. Rossz döntés volt… Már csak a hozzáérés is fájdalmat okozott. Visszagondolva az estére nem sokat aludhattam. Kezemet óvatosan a párnámra csúsztattam. Rózsaszín párnahuzata hideg és nedves volt. Tegnap ezek szerint bőségesen megöntöztem könnyeimmel. Mivel este elmorzsoltam az összes könnyemet, és könny csatornáimat sem akartam tovább zaklatni, csak lehajtott fejjel keltem fel ülő helyzetemből és a fürdőszoba felé imbolyogtam. A tükörbe nézve, megráztam dús haj koronámat. Egy kisírt, vörös szemű, hófehér arcú, sápadt és halálos betegnek látszó barna kócos lány tekintett vissza rám. Egy kóbor tincsemet a fülem mögé simítottam, mire arra lettem figyelmes, hogy valószínűleg a hajam is kapott a tegnap esti könny áradatból.
Kissé lehajtva fejemet mélyedtem a gondolataimba. Majd elővettem egy kör fésűt a tükrös szekrényből.
Egy lépést tette hátrafelé, hogy legyen elég helyem a hajas művelethez, majd vad háborút vívva barna szénaboglyámmal végre sikerült valamennyire helyre állítani a frizurámat.
A fésülködés után előkotortam némi sötétebb sminket egy pink kis táskából amit szintén a tükör szekrényben tartottam.

Miután sikerült elvégeznem a reggeli teendőket, a ruhás szekrényem felé indultam, közben próbáltam összerakni a fejemben egy ruha kombinációt. A sötétbarna szekrénykéhez érve, körmömet végig húztam a radiátor tetején, ami csilingelő hanggal kívánt nekem jó reggelt.

Suliba természetesen nem igazán szoktam kicsípni magam, ma reggel is csak egy egyszerű nadrágot vettem fel pulcsival és tornacipővel.

Még épp elég időm jutott beledobni a tolltartómat  kék hátitáskámba és loholtam le a konyhába.
A szobám az emeleten van, az ebédlő felett. Rohanásomra a lépcsőfokok fájdalmas csikorgással üdvözöltek, mintha csak azt kérnék, hogy lassabban!
- Szia kicsim! Elkéstél. – mosolygott anyu, egy alufóliába csomagolt szendviccsel a kezében. Nem tudom, hogy sonkás vagy kolbászos de majd kiderül.
- Igen tudom. Szia, szeretlek. – nyomtam egy gyors puszit az arcára majd folyattam az imént megkezdett rohanásomat.
- Hé! Hideg van odakinn!  - rántott vissza anyu, mire észrevettem, hogy a másik kezében egy fekete, fehér kockás szövet kabátot tart.
- Köszi. – intéztem felé egy hálás mosolyt és kiléptem a fehér ajtón.
Épp, hogy el tudtam érni a buszt.


Hazafelé, sétálva ismét előtörtek belőlem az érzések. A gondolatok, hogy nemsokára újra látom Josét és, hogy valószínűleg megcsal engem. Az idő múlásával egyre inkább biztos vagyok benne. Egy lapos kavicsot rugdosva haladtam, mint egy részeges. Egy óvatlan pillanatban szememből előpattant egy sós vízcsepp. Félrehúzott szájjal töröltem le a hívatlan vendéget nem engedve, hogy végig folyjék az arcomon, nedves nyomot hagyva.

A fehér, kopott piros tetős ház elé érve, majdnem tovább mentem. Teljesen el voltam foglalva az agyamban kavargó gondjaimmal. Megfogtam a kilincset és beléptem a fehér ajtón. Egy lábon ugrálva a barna, lakkos parkettán próbáltam levetni a cipőmet és  a kabátomat egyszerre. Végül sikerült. Cipőmet a fekete cipő polcnak titulált ajtó nélküli szekrény felső polcára helyeztem és elindultam a narancssárgára meszelt nappaliba.
- Apuci! – csillant fel a szemem aput megpillantva a barna szőrmével leterített kanapén ülve. Már egy hete nem láttam. A munkája miatt sokat utazik és kevés időt tölthetek vele. Még múlt héten ment el egy üzleti útra, azt hiszem Berlinbe. Egy agyon fejlesztgetett autó alkatrészek gyártásával foglalkozó gyárnál dolgozik.
- Rózsika! – pillantott ki újságja mögül, mikor meghallotta a hangom. A „ Rózsika” becenevet rózsaszín függőségem miatt kaptam még nagyon régen. Nem azért mert olyan menthetetlenül imádom ezt a színt,  csak szerintem jól néz ki. Így mikor a szobám meszeléséről folytak a tárgyalások nem volt kérdés a szín.
- Hiányoztál. – öleltem meg enyhén őszülő apukámat.

- Maga is nagyon hiányzott. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom szólítani a rég nem látott leányt! - próbált mosolyt csalni az arcomra, nagy sikerrel.
- Rózsika! – vágtam rá, kissé ellaposítva a poént.
- Apu, José mindjárt itt van, most fel kell mennem. Rendbe szedem magam. – mondtam lehajtott fejjel, a reggel még panaszkodó lépcsők felé indulva, mivel Joséra gondolva, ismét megindultak könnycsatornáim, melyeket gondosan tápláltak szomorúsággal a gondolataim.
- Elie! Valami baj van? – hallottam a hátam mögül az aggodalommal telt apai hangot.
- Azt hiszem Josénak van valakije. –bukott ki belőlem a már tegnap óta nyomasztó mondta.