4. Fejezet - Megöllek te szemét!

Utolsó elkeseredett próbálkozásom ez a fejezet. Remélem valakinek elnyeri a tetszését. Jó olvasást!

*José szemszöge*

- Szóval most már végleges? – szorult görcsbe a gyomrom.
- Tudom, hogy nehéz. –tette vállamra a kezét anyu. – Egyébként összecsomagoltál?  - tette fel a kérdést, amire hatalmas fájdalmat éreztem.

Szóval most már biztos… Nem egész két hét múlva költözünk. Költözünk a világ másik felére. Sőt! Holnap indulunk megnézni a helyet és elrendezni néhány dolgot. Valószínűleg abban a kosztanyában nem tudom folytatni az egyetemet a mostani szakon. Délelőtt megyünk. Itt kell hagynom Eliet. Most csak egy hétre. De kis idő múlva örökre. Ma el kell neki mondanom. Mindenképpen.
Bementem a szobámba, kissé magamra csapva barna ajtómat. Rádőltem a fekete, fehér csillagos ágyneművel letakart egy személyes ágyamra és a plafon alatt húzódó kék csíkot bámulva mélyedtem gondolataimba.
Minden lehetséges variációt végiggondolva, miként reagálhat a barátnőm, felvettem egy fehér pólót és egy sötétkék szűk farmert. Kiabáltam anyunak, hogy elmentem majd felhúztam a tornacipőmet és elindultam a másik utcában lakó Elie-hez.

- Nyitom! –hallottam a lány hangját és a lépcsők zuhogását miután mutatóujjamat a csengőre tapasztottam.
- Szia! – néztem gyönyörű barna szemébe, mikor átlépte a fehér küszöböt.
- Szia… - válaszolt és megölelt. – Öhmm.. Gyere csak be. –lépett félre helyet adva nekem. Levetettem fekete Nike márkájú tornacipőmet és felhelyeztem a polcra, Elie cipője mellé.
Felmentünk a szobájába, melyhez vezető útvonalat már csukott szemmel is megtudtam volna tenni.
Leültem az ágyára, ölembe rántva őt.
- Elie… Holnap elutazom. – mondtam remegő hangon
- Rendben, meddig maradsz? – ráncolta homlokát és felállva jelezte nem tetszését.
- Körülbelül egy hétig. – válaszoltam az imént feltett kérdésre. –Elie, valamit el kell mondanom. –néztem a rózsaszín puha szőnyegre, mialatt próbáltam kitérni a lány tekintete elől. A homlokán megjelent ráncok egyre mélyültek, a szemében pedig megcsillant egy könnycsepp. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy mindent tud. Talán Lore mondott valamit?
Megráztam a fejemet és belekezdtem:
- Elie…- próbáltam még kicsit időt húzni.
- Szóval ki az? –sziszegte fogai közt. Hangjában haraggal. – Ki az José?
Megállt körülöttem az idő. Soha nem lettem volna képes megcsalni a lányt akit az életemnél is jobban szeretek.
- Elie, szombaton elköltözöm. Elmegyek. Nagyon messze. Detroidba. Elköltözöm Elie! – emeltem fel a hangomat, a lányt barna szemeibe nézve, homályos könnyfátylamon keresztül.
Elie nem mozdult. Szemei nagyra nyíltak és csillogtak. Teljesen leblokkolva térdei megrogytak.
- Elie! –indultam felé, miközben igyekeztem összeszedni magam.
- Menj el innen José! Kérlek. – motyogta ajkai mozgása nélkül. – Kérlek menj el! – ismételte a szavakat.
- Lehunytam a szememet és szőke hajamba túrtam. Nagyon melegem volt és teljesen leizzadtam. Mikor éreztem, hogy nem tudok mit tenni, megindultam a világos barna ajtó felé. Hátam mögött hallottam ahogy a lány lábai megadják magukat és földre kényszerítenek egy törékeny testet.

A barna ajtó hirtelen kicsapódott és a barátnőm dühtől elvakult tűzvörös arcú apja ugrotta át a küszöböt.
- Te szemét! Mit képzelsz, ki vagy te? Mit tettél? – Rángatta meg a pólómat és a falnak szorított.
- Hé! Benett bá! – szuszogtam, mivel az idegbajos ember már a nyakamat szorongatta.
- Megöllek te állat! – ordibálta a gyönyörű jelzőket.
Azt hittem ez az őrült tényleg meg fog fojtani. Már lepergett előttem az egész életem, mire Elie végre beleavatkozott.
- Apa, hagyd! – vetette magát dühöngő apjára. – Apa! Hagyd már abba! – ordibálta, sikertelenül.

Már alig éltem, mikor a szorítás megszűnt és levegőért kapkodva támasztottam egyik karomat  a világos rózsaszín falnak.
- Apu, nyugodj meg! Mi van? Mi van veled? – hallottam Elie kétségbeesett hangját, mikor már jutott némi levegő a szervezetembe. A lány a földön fetrengő apját rázta kétségbeesetten. Mikor végre észbe kaptam, elrántottam a vörös, kisírt szemű barátnőmet apja mellől és a zsebembe kutattam a telefonom után.
- Hagyd békén! Csak rosszabb lesz. – kiabáltam barna szemeibe, mialatt a mentőket tárcsáztam.
- Abbey Road 26. –hadartam a telefonba.
- Mi történt? – hallottam a női hangot a vonal másik feléről.
- Siessenek kérem, rosszul lett... Azt hiszem elájult. – néztem a még mindig földön fekvő támadómra, aki közben elvesztette az eszméletét. A telefonomat visszadugtam  a zsebembe és magamhoz szorítottam a zokogó lányt.